2015. április 14., kedd

Kedd (Mo. 14/2.)

Reggel fél 7. Korán volt. Edzeni kellett volna. Semmi kedvem nem volt hozzá. Tegnap jöttem haza egy folyamatos, 14 napos osztrák melóból, 600 km-t utaztam, fáradt voltam. Edzésterv: Aphrodite. (Sóhaj.) Nehéz. Húztam az időt, jöttem-mentem a lakásban. Elsétáltam a tükör előtt. A vállam mögül belepillantottam. Megláttam a szemem. És eszembe jutott, amit pár napja megbeszéltem magammal. Nem hagyok ki edzést. Igen. Pizsama le, edzőcucc fel, mehet. A 2. körben megharcoltam egy asztmás rohammal, de a 4. körben már jobban voltam. Csináltam. Akkor is, ha fájt, akkor is, ha nem kaptam levegőt. Nincs kifogás. Nincs agyalás. Munka van.



Edzés, tusolás, reggeli után irány a város. Mivel két hétig nem voltam itthon, majdnem teljesen üres volt a hűtő. Bolt, egyebek. Beszereztem a holnapi véradás (jujj, izgulok) utánra a gránátalma levet, sütöttem egy adag kenyeret és piskótát, elkészült az ebéd mára és holnapra, előkészítettem a mai vacsorának valót, megpucoltam a mai csemegémet, a 4 répát és mindent elmosogattam ;) Aztán jöhetett a jól megérdemelt ebéd, a tonhal saláta. :)



Aztán kipurcantam, aludtam másfél órát, de mint akit fejbe vertek... Mivel ébredtem? Asztmás rohammal. Középerős volt, mint az edzés alatti reggel. De rövidebb. Nem igazán foglalkozom ezzel, mert csak a tavaszi és az őszi időszakban szokott így előjönni, ezer dologra allergiás vagyok, ráadásul képes vagyok a lelki dolgaim miatt pszichoszomatikus tüneteket produkálni (holnap reggel megyek életemben először vért adni és habár igyekszem nem izgulni, azért egész nap ez jár a fejemben), úgyhogy ember legyen a talpán, aki beazonosítja, melyiket mi váltja ki...

Este 6-kor már a 3. liter folyadéknál tartottam. Máskor lecsúszik ennyi simán, de ma ugye a véradás miatt KELL inni és KELL-ből nehéz... És még este 7-kor egyáltalán nem voltam éhes, pedig még vissza volt a vacsora...

Fél 9-kor vacsoráztam.



Ma iszonyatosan belaktam. Ha minden nap ennyit kellene ennem, kidurrannék...

R: rántotta (2 tojás, 1 ek kókuszzsír)
E: tonhal saláta
V: Manpreet és egy adag egyszerű somlói

1400 kcal


Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Manpreet


Amikor anno Olaszországban dolgoztam, volt egy indiai kollegám, Lakhi, teljes nevén Lakhwinder Singh.



Az ő lánya Manpreet. Az első kép jobb sarkában látszik, hogy Lakhi kiragasztotta a falra a lánya fotóját. Ebben még nincs is semmi különös. Csakhogy reggelente, amikor beértünk a munkahelyre, köszönni kellett a képnek: "Jó reggelt, Manpreet!" (Akkor még voltam olyan hüle, hogy ezt meg is tettem). Mondjuk sokszor megcsodáltam a képet, mert szerintem Manpreet gyönyörű kislány. Summa summárum: róla neveztem el ezt az ételt.






Hozzávalók: (1 adaghoz)

- 1 közepes, keményebb cukkini
- 80g csirkemell filé
- 2-3 ek cocomas (kókuszsűrítmény)
- garam masala
- csípős curry por
- só
- őrölt fekete bors
- sáfrány
- kókuszzsír a hús sütéshez

Elkészítés:

- A húst sózva, borsozva hirtelen kisütöttem.
- Közben feltettem vizet forrni, sózva.
- A cukkinit felcsíkoztam.
- A húst apró cafatkákra vágtam.
- A cukkini csíkokat 2 percre forró, lobogó vízbe tettem, majd leszűrtem.
- A húsra kerültek az indiai fűszerek, a cocomas és kevés víz, összeforraltam.
- Tányérra tettem a cukkinit, rá a husit. Kész.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 13

(1. rész itt)
(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)
(9. rész itt)
(10. rész itt)
(11. rész itt)
(12. rész itt)

Utáltam ezt a szót. Utáltam, hogy Dr S. nem először mondja ezt nekem. Utáltam, hogy az „állapotomra” létezik egy határozott szó, egy jelző, egy kifejezés, ami amolyan lelki betegség. Utáltam, hogy ilyen vagyok, hogy ez vagyok, utáltam magamat, utáltam, hogy negyven évem alatt erre magamtól nem jöttem rá, utáltam mindent és ez a mérhetetlen utálat csak tovább mérgezte a lelkemet.




Akkorra már mindent elolvastam a társfüggőségről, megnéztem minden létező videót a témáról, kívülről fújtam a szakszövegeket, doktorálhattam volna a dologról. Nagyon leegyszerűsítve társfüggő az, aki benne marad olyan kapcsolatban is, amiben nem érzi jól magát, és akkor sem képes kilépni belőle, ha bántják, megalázzák, megcsalják, folyamatosan verik (...). Képtelen lépni, mert csak a másikra támaszkodva képes létezni, úgy érzi, egyedül nem képes boldogulni a világban, értéktelen. És egyedül nem lehet társfüggőnek lenni, ha az egyik fél az, akkor a másik is. Dr S. nagyon ügyesen irányította a kérdéseivel a lelkemben dúló szélviharban a vitorláimat. Egyből felfogtam, de csak nagyon nehezen fogadtam el, hogy ez a kapcsolat tényleg nem arról szólt, amiről szerettük volna, hogy szóljon. Mindketten nagyon akartuk, de...

Tudtam, hogy lépnem kell, de Dr S. csak kérdezett, nem mondta meg a tutit. Jókat kérdezett, de minden egyes dologra nekem kellett megtalálnom a választ. Tudtam, hogy egyre rosszabbul vagyok. Tudtam, hogy csúszok lefelé. Tudtam, hogy nem sokáig bírom már. Csak egyet nem tudtam: hogy fogok én ebből kimászni. Nemhogy a fényt az alagút végén, magát az alagutat sem láttam. Hiszen képtelenség volt még csak elképzelnem is –mindazok ellenére, ami köztünk történt-, hogy ne tudjak róla, hogy ne tudjam: jól van-e, hogy ne halljam a hangját, ne érezzem az illatát. Az életem része volt, nagyon fontos része, hogy tudnék egyszerűen egyik pillanatról a másikra úgy tekinteni rá, mint egy ismerősre?

Egyre kétségbeesettebben, reménytelenebbül teltek a mindennapok. Az idő továbbra is kifolyt a kezeim közül, csak úgy pörögtek a napok vagy éppen végeláthatatlanul hosszúra nyúltak: fogalmam sem volt, milyen hónap van, hányadika, melyik nap.

Már nem sírtam. Régóta nem. Az elalvás kegyetlenül nehezen ment, de ha összejött, utána már sikerült néha öt órát is aludnom egy nap. De a kimerültség nem szűnt. A mindennapok otthoni és munkahelyi apró dolgai is olyan mértékben elhasználták az energiámat, hogy sokszor már ülni sem voltam képes. Nem ment az edzés, és amíg korábban voltak ezzel kapcsolatos aggodalmaim, november elején már nem érdekelt. Néha mozogtam kicsit, de ha nem, az sem számított.

Már nem féltem a szomorúságtól. Nem féltem az érzésektől. Attól féltem, hogy sosem leszek képes dönteni. Hogy benne ragadok ebben az állapotban. Attól, hogy olyan mélyre ásom el a szomorúságomat és az érzéseimet, hogy egyszer csak arra fogok eszmélni: már magam sem tudom, hova rejtettem őket. Mert nem éreztem. Se jót, se rosszat. És tudtam: aki nem érez, az már vagy halott, vagy élő halott: lélegzik, de nem él.

Előfordult, hogy láttam egy filmet, amiben meghalt valaki és elkezdtek folyni a könnyeim. Vagy néha csak úgy elpityeredtem magam. A nihil állapotból lassan, de biztosan kimozdultam: negatív irányba. És csak mentem lefelé, mindig csak lefelé. Szinte állandóan sírtam. Autóvezetés közben, alvás előtt, felébredéskor; ha valaki nem úgy szólt hozzám, ahogy éppen vártam volna; ha nem kaptam valamit a boltban, ami a listámon szerepelt… És minden egyes pszicho megbeszélés után bőgve vezettem haza.

Tudtam, az agyam leghátsó szegletében ott motoszkált a gondolat, sőt most már leginkább kiabált, hangosan sikítozott, vadul ordított: le kell zárnom a múltat. A G-ral kapcsolatosat is és azt is, ami eddig voltam. Nem megtagadni, csak elfogadni, hogy igen, ez volt, és innen továbblépni. De én nem akartam meghallani. Úgy kapaszkodtam a múltba, a hamis elképzeléseimbe, az ábrándjaimba, mint hegymászó a jégcsákányba, amikor megcsúszik a síkos hegyoldalon. Olyan erősen szorítottam a múltamat, mintha az életem függne tőle. Nem akartam lezuhanni, kerestem a lábammal a kapaszkodót, de nem találtam.

Teljesen idegennek éreztem magam. Mintha az az ember, aki eddig lettem volna, nem is ebben a testben élt volna, nem is ezzel az elmével. A pszicho üléseken továbbra is sok olyan dolgot hallottam magamról, amit eddig én is tudtam, de sok olyat is, amitől döbbent arccal csak tátottam a számat és legszívesebben felugrottam volna és azt kiabáltam volna, hogy ez nem igaz! Aztán persze nagyon gyorsan átláttam, hogy én eddig sok dologban egy teljesen másfajta szemüvegben szemléltem a saját világomat.

Kegyetlenül nehéz volt szembesülni azzal, hogy eddig imádtam ezt a szemüveget, megbíztam abban, hogy jól látok vele, hogy a valóságot látom, pontosan, kristály tisztán, aztán hirtelen virtuálisan kapok egy-két pofont, lerepül a szemüveg és ripityára törik. Szemüveg nélkül pedig, ha belenézek a tükörbe, gyakran könnytől ázott szemmel, egyszerűen fogalmam sincs, ki az a nő, aki ott áll, sírástól bevörösödött szemekkel, szétrobbanó fejjel, zavartan, szinte kilátástalanul. Szinte az egész világom kártyavárként összeomlott, nem igaz, ami eddig igaz volt (vagyis annak tűnt), nem az vagyok, akinek gondoltam magam, az élet nem úgy és nem arról szól, ahogy én azt elképzeltem.

A doktornő nagyon kedves, türelmes volt, de kegyetlenül tisztán a vesémbe látott és nagyon határozott, célzott, sokszor költői kérdéseket tett fel továbbra is, amikből egyre inkább tudtam, mit kell tennem. Sőt azt is megmondta: készüljek fel, mert ez még egy istenes állapot, amiben most vagyok. Ahogy haladunk, lesz ez ennél még sokkal fájóbb, sokkal elviselhetetlenebb is, de ebben ő majd fog tudni segíteni. Viszont az oda vezető utat nekem, egyedül kell megtennem. És -ha összeszedem a még megmaradt józan eszemet, a bátorságomat, mindazokat a jó tulajdonságaimat, amiket nagyon nehéz önmagamban felfedeznem- mivel nincs más járható út, össze tudom érinteni a piros cipellőmet, és elindulhatok a sárga úton. És eljuthatok Ózhoz, hogy aztán hazataláljak.

(...)

Freeletics (cardio) 13. hét



Max itt

Metis itt

Iris itt

Dione itt

1. hét itt

2. hét itt

3. hét itt

4. hét itt

5. hét itt

6. hét itt

7. hét itt

8. hét itt

9. hét itt

10. hét itt

11. hét itt

12. hét itt


15 hetes program itt

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Bölcs

"Légy hálás, és köszönj meg mindent, ami veled történik, tudva, hogy minden előre tett lépés afelé vezet, hogy valami nagyobbat és jobbat érj el, mint a jelenlegi helyzeted."


Brian Tracy


Facebook oldal: Boszorkánykonyha