A délelőtt nyugisan telt. Ugye mivel L. egész éjjel nem aludt (így én sem), álmos volt, szunyókált is viszonylag sokat. És ma volt néhány értelmesnek tűnő pillanata. Amikor 7-kor lementem, azt mondta a férjének: "Bemutathatom a hölgyet? Ő az, aki beszélgetett velem, amíg aludtál!"... Na ja, és egész délelőtt a legfőbb célom az volt, hogy nyitva tudjam tartani a szemeimet. L. aludt, mellette ült a férje és aludt, a kutya a bácsi lábánál, aludt. Én már pulzust mértem magamon, igyekeztem ébren maradni, hát nehéz volt.
Ma valahogy gyorsan végeztünk az ebéddel, fél 1-kor feljöhettem. Spuriztam is rögtön a városba. Pragerstrasse, most a másik irányba. Sikerült 6 km-t rohannom és a visszaérés után 20 fekvőtámaszt és 20 felülést csinálnom. Istenem, szörnyű, hogy ezt már nagy szónak kell neveznem... Viszont szuper, hogy lehetek kint a friss levegőn, ráadásul még ha nem is Bécs legszebb negyedében vagyok, de láthatok számomra új dolgokat.
Pár fotó a rohanásról pasiknak és csajoknak:
Hogy ez milyen gyönyörű!:
Ezen jót röhögtem, hogy milyen közel van:
Fura, de nem utálom a betegápolást. Az öregeket szeretem, mert sokat tanulhat tőlük az ember. A bentlakásos ápolásból is sokat tanul az ember. Feltárulnak sorsok, beleláthatok családok életébe és mindenhol kiderül, hogy nincs kolbászból a kerítés, bizony nem minden arany, ami fénylik, és hogy a pénz tényleg nem boldogít. Délután beugrott L. fia, aki itt lakik a ház másik felében. Tényleg csak beugrott, mint mindig. Ingerült volt, mint mindig. A lehető legnagyobb ívben kerülte L. ágyát, mint mindig. Nem ad puszit az anyjának, soha. Nem ér hozzá, soha. Látom a tehetetlen kétségbeesését. Hogy nem képes elfogadni a helyzetet. Látni sem bírja, mi lett az anyukájából. Hogy ez már nem is az ő anyja. Kiabál a mamával, nem tudja elviselni. Szerencsére L. ebből semmit nem fog fel. Igen. Itt L. a legszerencsésebb. Szerencsésnek mondom, mert ő már semmit nem objektíven érzékel. Ha valamit fel is fog egy pillanatra, a következőben már nem emlékszik rá. A második szerencsés én vagyok itt. Aki ma letudta az 5. napját, és maximum 9 napig marad még. És itt vége a felsorolásnak. O-nak itt marad L.. Mindketten 85 évesek, O. sem egészséges. A feleségéről történő gondoskodás pedig napról napra egyre jobban felemészti minden energiáját. És nem folytatom a gondolatmenetet. A sors majd folytatja és befejezi.
Minden okkal történik. Felfogható közhelynek is, de én tapasztalom. Azért kaphattam EKKORA feladatot, hogy megtanuljak újabb dolgokat. Magamról és a világról.
Már a 2. itteni napomon bevésődött a tudatomba, amiről eddig csak beszéltek: a pénz nem boldogít. Itt többet keresek mint anno E-nél, ami persze jól jön (pl. ha csak azt veszem, hogy amire hazamegyek, már egy fűtésszámla is várni fog), viszont -habár már sokkal nyugodtabb vagyok mint egy-két napja- ötödik napja keveset alszom, ráadásul azt a kicsit sem egyhuzamban, nem teljesen úgy eszem, ahogy szeretnék (ezt a szervezetem nagyon érzi), lelkileg annyira megviselt az első 3-4 nap, hogy győzöm majd kipihenni... Szóval a pénz jó dolog, de nem minden.
Azt is megtanultam, hogy tényleg erősebb vagyok, mintsem hittem. Alzheimeres beteghez kerülni nekem igazi mély vízbe dobás volt. Hatalmas feladat, amivel -azt hittem- nem tudok megbirkózni. Mindent meg lehet szokni. De nem kell feltétlenül. Korábban olyan ember voltam, aki mindent, a legkellemetlenebb, legrosszabb, legbántóbb dolgokat is képes volt megszokni. Elviselni. Akkor is, ha tönkrementem bele, akkor is, ha felemésztett. Teljesen feladva az egyéniségemet, önmagamat. Mindez oda vezetett, hogy én már nem léteztem, csak bizonytalan kérdéseim, amik leginkább úgy kezdődtek: "Miért?". Olyannyira elvesztettem a sorsom fonalát, hogy láttam magam, amint elengedem ezt a szálat és elszállok az űrbe, a semmibe. Gyakorlatilag megsemmisültem. Dr S. segített újra megfognom ezt a szálat. Kérdéseimre kérdésekkel válaszolt. Meg kellett fejtenem ezeket a rejtvényeket. Kegyetlenül nehéz volt és fájdalmas, de fogom azt a szálat és nem eresztem. Mindez kellett ahhoz, hogy most, ahogy itt ülök, túl ezen az öt bécsi napon, reálisan tudjam szemlélni a körülöttem zajló eseményeket. Igen: meg tudnám szokni L-t. Igen, el tudnám viselni ezt a munkát. De nem akarom. Mert nem érzem magam jól itt, mert nem ez az én helyem, az utamon ez egy zsákutca, ahonnan vissza kell fordulnom. Talán éppen ennyi volt itt a feladat: tudni és bátran akarni dönteni. A saját javamra.
Reggeli: 1 kenyerem vajjal, pár szezám snack, kávé
Ebéd: marhahús, zöldség, krémsajt
Vacsora: rántotta, szalámi, sajt
Mozgás: 6km tempós séta, 20 fekvőtámasz, 20 felülés
