Mocorgó ✅

"Az időd véges, úgyhogy ne pazarold el arra, hogy valaki más életét éled! (...) Ne engedd, hogy mások véleménye túlharsogja a saját belső hangodat! De ami a legfontosabb, legyen elég bátorságod a szívedre és a megérzéseidre hallgatni! Ők valahogy már most is tudják, mivé akarsz válni valójában. Ezen kívül minden csak másodlagos."

Steve Jobs


Hatalmas boldogság, hogy legalább már a futópadot használni tudom a teremben. Óvatosan elkezdtem a "visszaszokást" egy kis intervall futógépezéssel, ebben most a legtöbb a gyors tempós gyaloglás volt. A kezem egyáltalán nem akadályozott, nem fájt, akkor sem, amikor néha megkapaszkodtam egy magasabb dőlésszög beállításnál. :)

Csütörtök: kavics a számban, bowden, akaratlanul is gyűlő km-ek...

Csodaszép reggel. Mára volt időpontom az autószerelőnél, levittem Z-hoz Miss Mitsut. Számomra ámulatba ejtő, mennyi a zöld Mohácson. Rengeteg fa, park, füves rész, virágok... Csodaszép.

     

Mivel tegnap 10 km fölött futottam, mára pihenőnapot terveztem, aktívat, kis laza sétával. Szuper idő volt: felhős, hűvös, kicsit szeles. El is indultam, amikor egyszer csak furcsát éreztem: mintha egy kavics lenne a számban. Kavics?! Kivettem, tényleg úgy nézett ki, mint a kavics, csakhogy egy darab fogam volt. Szerencsére nem fájt, így a nyelvemmel kitapogattam, melyik lehet az, amelyikből letört, meg is találtam. Oké, holnap akkor mindenképpen fogorvos. Viszont én rendelési idő előtt szeretek már ott lenni, hogy én legyek az első. Így viszont ugrik a reggelre tervezett Kölkedre futás. Sőt előfordulhat, hogy holnap esni fog, esetleg megfájdulhat a törött fog... Rendben, akkor most megcsinálom a kölkedi túrát. Hálás voltam, amiért nem fájt a fogam, azért is, mert nem volt kánikula és tűző nap (szinte minden futáskor leég az arcom és a mellkasom) és mert volt rá időm ma délután, hogy hosszabb programra váltsak.

Nem készültem a futásra, a futócipő ugyan rajtam volt, de túranadrág, ami azért nem egészen olyan, mint a futónaci... Nem analizálunk, futunk. Hálás voltam az időjárásért és a hátszélért. A körforgalom után kint van egy szarvas-veszély tábla, na ott kicsit berezeltem, de -mint Cheryl Strayed a PTÖ-n- mondogattam magamnak, hogy nem félek. És abba is belegondoltam, hogy Mohács környéke tele van erdősávokkal, erdőkkel, úgyhogy gyakorlatilag bármikor összefuthatok egy szarvassal, ők ugyanúgy otthon vannak itt, mint én.

A képen a háttérben Mohács a kölkedi útról. Ezt még odafelé fotóztam. És itt már sétáltam tempósan és nagyon fáradt voltam. De vagy elrepült a fejem fölött egy gólya, vagy a széltől hullámzott puhán a búza, vagy jött autó és lementem a beton melletti kövekre, elterelték a figyelmemet a fáradtságról. Azt hittem, sosem érek be a faluba. De odaértem. Ekkor már nagyon erősen fújt a szél, egyre hűvösebb lett, az égen gyorsan gyülekeztek a felhők. Felvettem és becipzároztam nyakig a felsőmet és a lehető legtempósabb gyaloglással indultam vissza. 

Ez egy kellemetlen útvonal olyan szempontból, hogy nincs árnyék és bizony odafelé még sütögetett a nap és megint megpirult az arcom, és azért is, mert nincs "pisilős hely". Jobban mondva egy, egészen Kölked határában, egy kis erdősáv. Azt ki is használtam.

Sajogva értem haza. A zokni nem azok közül volt, amikben futni szoktam, szépen kidörzsölte a talpamat. A lábam minden egyes porcikája fájt a csípőmtől a talpam bőréig. Éhes és szomjas voltam és örültem, hogy ma már a lakáson kívül nem kell mennem. 

A hazaérés után tíz perccel telefon. Z.: kész az autó, mehetek érte. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. A műhely majd' 3 km-re van. És még bringával se tudok menni, mert hogy mindkét kerék lapos. Úgyhogy egy másodperces gondolkodás után mondtam Z-nak: megyek. Annyira fájt mindenem, hogy kín volt minden egyes lépés. Levágtam a legkisebb kanyarokat is, hogy a lehető legkevesebbet kelljen használnom a lábaimat. Z. jött is, hogy adja az autót, amikor -szintén- Z., az apja mondta, hogy van egy kis gixer. Amikor hozta haza a kocsimat a műszakiról, elszakadt az egyik váltó bowden, így két, azaz kettő sebessége van az autómnak. De holnap megcsinálják. Nemhogy nem akadtam ki, de nagyon örültem. Hálás voltam, hogy nem nálam történt, mondjuk úton valahova jó messze, a semmi kellős közepén. És hálás voltam, hogy Z. felajánlotta, hogy hazahoz, egy munkatársa el is fuvarozott a házig. Csak pár lépést kellett sajogva baktatnom.

Uh, tudnék még sok mindent írni, miken gondolkodom, miközben gyakorlom a nem-gondolkodást (...), de inkább megyek (jobb lenne most kézállásban), megáztatom a lábaimat és amennyire tudom, átmasszírozom, megérdemli mindkettő a kiemelt kényeztetést.

R: 2 vajas-paprikás-sós kenyér, keto kávé
E: minestrone, 1 szendvics, keto kávé
V: ld. reggeli, plusz eg tál saláta
Mozgás: 18.7 km

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Szerda: futás, menü, pszichológus témakör

Ma reggel elfutottam a szomszéd faluba, Lánycsókra. Laza volt, tempóváltásos. Nagyon jólesett. Aztán más úton futottam hazáig, mert éreztem, hogy ma több van bennem, a lábaimban. És nem hagytam ki a fújást sem:

R: 2 vajas-paprikás-sós kenyér, keto kávé

E: (későn, délután) 2 szendvics (kenyerem, vaj, sonka, sajt, uborka) és keto kávé

V: 2 lágy tojás, 2 ek krémsajt magokkal

Mozgás: reggel futás, délután tempós séta

Mozgás összesen:

Sokan írtok a pszichológus-pszichiáter témáról. És kérdeztek. És féltek segítséget kérni, pedig úgy érzitek, szükségetek van rá. Vannak, akik meg tudják oldani a dolgaikat egyedül. Vannak, akik látszatmegoldásokkal élnek, kompenzálnak. Hogy anno én miért kértem segítséget, Feldmár András nagyon szépen megfogalmazza:

*** Azért jönnek az emberek egy pszichoterapeutához, mert valami fáj, valami problémájuk van az élettel. Erre nincs megoldás, ez nem technikai dolog. Azért jönnek, hogy legyen egy olyan kapcsolatuk, ahol megáll a világ egy kicsit. Ahol először talán az életükben elgondolkodhatnak azon, ki is vagyok, és mit akarok én. Mik az én vágyaim, ahhoz képest, hogy milyen vágyakat injekcióztak belém, miután már kiszívták az én vágyaimat, hogy másoknak elfogadható vágyaim legyenek. Miután abból, ami valóban vagyok, már kiürítettek, és teletöltöttek olyan dolgokkal, amit elképzeltek, hogy az jó nekem.

És akkor úgy 30-40 éves korunkban minden nagyon fáj. Össze vagyunk keveredve, semmi sem jó, meg akarjuk magunkat ölni, unatkozunk, beszorulunk. Miért? Mert nem tudjuk, mit akarunk. Mert elfelejtettük, kik vagyunk. Mert eddig senkit sem érdekelt, ki vagyok, mindenki csak azt akarta, hogy legyek neki valaki. Szerencsére a világon van egy-két olyan ember, akihez el lehet menni, aki valóban nem akarja, hogy én bárki más legyek, mint önmagam, és ad egy kis időt, hogy megtaláljam magamat.

Az angol „nowhere” azt jelenti, hogy sehol. A „now here” pedig azt jelenti, hogy itt és most. Ez a pszichoterápia lényege. Hogy az ember ott úgy érezze magát, hogy sehol sincs, és remélhetőleg a terápia végére megérkezik. Itt lesz. Most és ő. Nem valakinek a vetülete, valaki vágyának a vágya, nem a dédapukájának az ideája vagy szelleme, amit neki el kell játszania. Tehát egy színdarabból az ember kiszállhat, és nem kell mindig színészkednie. Egy rettenetes terhet rak le az ember, amikor azt mondja, hogy én nem fogok többet színészkedni. Ez volna a vége a szorongásnak. Bevehettek annyi tablettát, amennyit akartok, a szorongásnak soha nem lesz addig vége, amíg színészkedésnek nincs vége. Addig, amíg nem kell így meg így tenni, amíg nem veszed magad körül emberekkel, akik megengedik, hogy önmagad légy. ***

Feldmár András: Ekkor lesz vége a szorongásnak

Dr S. fantasztikusan jó szakember. Hálás vagyok, amiért anno segítséget kértem és hogy őt választottam. Nekem tudnom kellett, mi mit okozott, mi miért történhetett így vagy úgy. Ő maximálisan jó partner volt ebben. Elterelt addig, amíg kiderült: minden, ami történt, miattam volt úgy. Hogy a kulcs én vagyok. És hogy bizony van mit csiszolni ezen a kulcson. Sokszor tűntek a módszerei "csernusosnak", sokszor rosszabbul éreztem magam egy-egy megbeszélés után, mint előtte, de aztán az utolsó beszélgetésünkkor elmondta, mit miért és miért úgy tett. Nem vártam meg a folyamat végét vele, mert ez egy soha véget nem érő fejlődés/változás. Idegenvezetőm volt egy (élet)útszakaszon, az eddigi legnehezebb ösvényen. De aztán elváltak útjaink. Mert a hátralévő útszakaszt már meg tudom tenni egyedül, sőt egyedül akarom megtenni. Nehezebb így, de ez így van jól. 

Úgyhogy ha már felismerted, hogy valami nagyon nem kerek az életedben és úgy érzed, a megoldáshoz segítségre van szükséged, ne habozz. Tedd félre a félelmeidet és a kifogásaidat és kérj segítséget. Semmi vesztenivalód nincs. Maximum választ kapsz néhány kérdésedre, tanulsz néhány -az életben jól használható- praktikát. Vagy rátalálsz a saját ösvényedre. A kulcsra, a mi Te magad vagy.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Hétfő: pihenőnap, Duna...

Ma pihenőnap volt, de mivel nincs üzemanyag az autómban, gyalog mentem a városba. És ha már ott voltam, mentem egy kört a Duna partján a saját tempómban (aki sétált már velem, az tudja, hogy ez nem andalgás). 

Ma is nyár volt. A tegnapi túrán leégett a mellkasom, a karjaim és az arcom. Ma igyekeztem árnyékban haladni. Nincs pirosság, de a mellkasomon fáj a bőrkém.

Tegnap is hintáztam a túra végén, ma is. Imádok hintázni. Egy darabig hajtom a hintát, aztán becsukom a szemem, kapaszkodok és élvezem azt a fantasztikus ringatózást. 

A gyomrom még nem százas, így óvatos duhaj vagyok az étkezésben, főleg a mennyiséget illetően.

R: 2 "csak úgy" muffin (reci holnap), keto kávé

E: töltött paprika

Séta után: 1 adag tiramisu, marék mandula

2016-ban 2016 km itt

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Vasárnap: amikor a lehetetlen lehetséges, Magyarország 22.

Reggeli után nagy séta. 

Aztán ebéd.

Majd kis esti séta.

Dumcsi K-val, nagyon kedves kolleganőmmel, estig.

Aztán vacsora.

Majd válasz a Boszikonyha olvasók kérdéseire. Múltkor írtam, hogy vannak külföldi olvasók is és egy brazil fiatalember is írt kérdést a FB oldalra, a Freeleticsről, angolul. A., egy nagyon kedves blogolvasóm felajánlotta, hogy lefordítja a mondandómat angolra (amit nagyon szépen köszönök!), de chat lett a dologból és mivel megértettem, mit akar és ő is megértette, amit írtam, sikeresnek mondhatom az akciót. Mivel sosem tanultam angolt (csak oroszt és németet), nem semmi agymunka volt. A kigondolt választ rögtön németül fogalmaztam meg magamnak, abból következtettem az angol szórendre. A kijelentő móddal, jelen idővel elboldogultam, de hát kellett a múlt idő is, meg a jövő. Tudom, hogy létezik folyamatos meg befejezett (...) jövő idő, tízezer vonzatos ige, elöljárószó (...), biztosan sok dolgot elszúrtam, de a lényeg: folyamatosan ment a kérdés-felelet, megkapta és megköszönte a kért infókat, sőt "megbeszéltük" a freeleticses tapasztalatainkat is. Azért elfáradtam :)

Reggeli: rántotta, krémsajt, sült sonka, paprika

Ebéd. lecsós csirke, zöldséges rizs, 1 süti

Vacsora: krémsajt

Mozgás: 8 km séta (ebből 6 km tempós)

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Szombat, malőr(ök) és Isten ecsete

Nehezen aludtam el önmagamhoz képest. Máskor leteszem a fejem, pár perc és már alszom is reggelig. Tegnap megint önálló életet élt az agyam, jöttek-mentek a gondolatok, a régi képek, a miértek. Nem hagytam, hogy átvegyék az irányítást. Nem volt egyszerű, de határozottan megmondtam magamnak: most alvás van, aludás, csicsika, hajcsi, durmolás (...), bevált.

Reggel nyoma sem volt az éjjeli gondolatoknak. Volt más. Reggeli fények. Egyszerűen imádom!

Reggeli fények után "megmotiválódás", aztán mozgás.

Reggeli fények, motiválódás és mozgás után reggeli készítés. Amíg sült, előkaptam a listát a mára tervezett dolgokkal. És gyorsan átnéztem az anyagiakat: 15. napja vagyok itthon; egyelőre nincs munkám és nem tudom, mikor lesz legközelebb; ennyim van, erre kell mindenképp; szorzás-osztás, oké: mindenféle "dorbézolás" mellőzésével biztonságban vagyok.

Majd bolt.

Tegnap rengeteg dolgot összeírtam, amit ma szeretnék elintézni. Egészen a boltig ment -majdnem- minden a terv szerint. Aztán borult az egész. Egy nem várt malőr miatt a helyszíni, telefonos ügyintézés után a nyakamba vettem a várost és folytattam a dolgot gyalogosan. (Ez egy nem ma kezdődött történet és nem is holnap lesz vége, egyelőre csak számomra van jelentősége a dolognak. Ha teljes lesz a sztori, megírom.) 6 km nem tervezett, enyhén szólva tempós séta kerekedett belőle. Hálát adtam az égnek az erős lábaimért, a jól működő tüdőmért, az egészséges szívemért. Azért, mert nem kellett éppen időre mennem sehova. Azért, mert tudtam, bármeddig fog tartani, a reggelim laktató volt és nem leszek túl éhes. Hálás voltam magamnak, amiért edzés után letusoltam és tiszta ruhát vettem fel. Hiszen nem volt tervben a város végigrohanása. Hálás voltam, amiért elég terjedelmes a telefonom "Névjegyek" mappája, volt kihez fordulnom. És azért is, mert meseszép, napsütéses utolsó októberi nap van, kellemes hőmérséklet, nem szakad az eső...

Hazafelé megkerestem a ropogó levélkupacokat és azokban -is- mentem. Egyszer csak megláttam egy falevelet. Hatalmasat. Azta! Ez nagyobb mint a fejem! Fel is vettem, megálltam egy pillanatra és készült a fotó. Ekkor hirtelen megállt mögöttem egy autó, kipattant belőle egy férfi és rám mordult: "Maga mit fényképez?!". Az első pillanatban halálra rémültem, a második pillanatban átgondoltam, követek-e el valaki ellen valamit, esetleg bűnös-e a cselekedetem, a harmadik pillanatban tudtam: én tiszta vagyok, a negyedik pillanatban odaugrottam a pasi elé: "Magamat a levéllel. Nagyobb mint a fejem."- és odatartottam neki a telót. "Elülső kamera, látja? Itt a galéria. Ez vagyok én a levéllel, lapozok, ez meg a reggelim. Muffin. Finom volt!" A férfi arca és hangja bocsánatkérő-félmosolygósba váltott. "Elnézést, hogy megkérdeztem"- mondta zavartan. "Semmi gond. Viszlát"- mondtam én és siettem tovább. (Azt hihette, hogy a házát fotózom. Nem tudtam, ha azt tettem volna, bűncselekményt követtem volna el? Magyarországon sohase lehessen tudni - Micimackó után szabadon... Így aztán otthon utánanéztem, mert tényleg ezt is szabályozzák. Nem is akárhogyan. Nyomtattam pár hozzájáruló nyilatkozatot -na , ezt a külföldi ismerőseim tutira nem hiszik majd el-, lesz nálam mindig, biztos, ami biztos alapon...)

A tegnapi elalvás, az anyagiak, a munka nélkül levés, a délelőtti váratlan malőr és a pasi rám mordulása miatti negatív töltet ekkor hirtelen összeadódott és nem várt könnyek gyűltek össze a szememben és kezdett összemenni a gyomrom. Ez az érzés meglep néha. Olyan hirtelen jön és akkora erővel, hogy konkrétan nem is mindig értem és nem is tudok mit kezdeni vele. Ijesztő, szívdobogtató, mintha mindez nem is velem történne. Mintha csak rám fújták volna. Mégis én vagyok, aki érzi és én vagyok, akinek meg kell birkóznia vele. Mert meg kell. (A lelkem valahol a kamasz és a fiatal felnőtt kategória környékén járhat a fejlődésben. Mindenképpen haladás: tavaly kilenc éves volt...) De az eszem negyvenegy éves és nem hagyom, hogy ilyen kérdésekben a szívem vigye a prímet. Az ész a karmester, dirigált is. Mindez pár másodperc, talán egy perc alatt zajlott le: nagyon tudatosan arra fordítottam a figyelmemet, ami van: a kellemes hőmérsékletre, a nap még érezhető erejére az arcomon és a kabátomon átszűrődve, a falevelek csodás, főként meleg sárga színeire, az aszfaltra a lábam alatt, a közeledő biciklisre, a szembe jövő néni cipőjére... Amire hazaértem, már jobban voltam. És a nap pörgött tovább, jöttek garázsvásározni.

Ajtónyitás közben -véletlenül a kezemben maradt- készült éppen a töltelék a tojásba... Fél kettő volt, amire ebédeltem.

Folytattam tovább a dolgok intézését a listámról (amihez ma még jött jó néhány), de valami hihetetlen tempóban robogtak az órák. Nagyon gyorsan este lett. Ugyan nem voltam túl éhes, mégis készítettem és ettem vacsorát. 

Mozgás: súlyzós + 6 km tempós séta

Reggeli: muffin

Ebéd: töltött tojás, répa
Vacsora: sós waffel, nagy saláta

A mosogatnivaló a tálcában. Valamiféle varázslatnak kell történnie, hogy még ma "elmosogatódjon". De ha nem lesz hókuszpókusz, az sem baj. Mozgalmas nap volt. Holnap lassítok a tempón. És fejben felírok olyasmit is a listámra, amit nem "kell", hanem amit szeretnék.

"Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs

Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,

hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,

aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,

hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét

szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,

hogy kifesse lelkedet."

Babits Mihály

Csütörtök, Magyarország 13.

Az óraállítás mindig megzavar. A tavaszi is, az őszi is. Nagyon jól működik a cirkadián ritmusom: ha megy le a nap, én mennék aludni, és szeretek akkor kelni, amikor a nap feljön. Ha nem lenne ez az időre működő társadalom, csodásan ellennék a természetes alvással. De hát létezik, így tavaly kialakítottam egy olyan elalvási-felkelési rendet, ami az itthoni és a knittelfeldi, munkás hetekben  egyaránt tartható volt. Habár még nincs meg az új munka, tehát nem tudhatom, milyen lesz a beosztásom, Bécs kipihenése után a héten igyekszem visszaállítani magam a korábbi ritmushoz. Ez számomra most kínzás, mert este nagyon érzem, hogy már egy órával több lenne, ha pedig a saját, természetes ritmusomat nézem, hétkor már simán tudnék durmolni... Egyelőre órára kelek, fél 6-kor, de ezzel nincs is különösebb gond. Szóval próbálkozom, csinálom, tudom, hogy működik ez, csak kitartás és következetesség kérdése.

Felkelés után: turbó töltés.

Majd egy turbó edzés.

Aztán reggeli: rántotta (1 ek zsír, 3 tojás, 2 ek krémsajt magokkal).

Már tegnap tudtam, hogy ma nem akarok főzni. Nem is maga a főzés miatt, hanem inkább az előpakolás, a mosogatás, az elpakolás, a takarítás miatt. Ma is ment a Garázsvásár, jöttek-mentek az emberek, a csomagok, ürül a szekrényem, a számomra fölösleges dolgok más gazdára találnak, mások használják/olvassák/hallgatják/viselik tovább, és ez jó. Ami ennél is jobb: fantasztikus embereket ismerek meg általa. Akiktől rengeteget kapok, tanulok. 

Ebéd helyett (nem voltam éhes, de uszoda/séta volt terben, így ettem kicsit): 1 szelet sajt majonézzel, 1 répa).

Csodás napsütésben, 12 fokban tempós séta délután.

Aztán kajci: egyszerű töltött tojás.

Vacsora: waffel.

Holnap sem főzök. Maximum rántottát. De azt meg ugye sütni kell :)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Kedd (Bécs 5.)

A bébifontól nagyon nehezen és későn aludtam el. Ma lent voltam 3/4 4-kor, negyed 5-kor. 5-től fél 6-ig (reggel!) itt volt a néni fia, hozta a kutyát megőrzésre, ekkor az öreg is ott volt és a bébifonon élő egyenesben hallgattam, ahogy a fűtésről veszekednek. Mire visszabóbicáltam, negyed 7-kor megint le kellett menni. A kutyát kiengedni... Ő az: Adriano.

A délelőtt nyugisan telt. Ugye mivel L. egész éjjel nem aludt (így én sem), álmos volt, szunyókált is viszonylag sokat. És ma volt néhány értelmesnek tűnő pillanata. Amikor 7-kor lementem, azt mondta a férjének: "Bemutathatom a hölgyet? Ő az, aki beszélgetett velem, amíg aludtál!"... Na ja, és egész délelőtt a legfőbb célom az volt, hogy nyitva tudjam tartani a szemeimet. L. aludt, mellette ült a férje és aludt, a kutya a bácsi lábánál, aludt. Én már pulzust mértem magamon, igyekeztem ébren maradni, hát nehéz volt.

Ma valahogy gyorsan végeztünk az ebéddel, fél 1-kor feljöhettem. Spuriztam is rögtön a városba. Pragerstrasse, most a másik irányba. Sikerült 6 km-t rohannom és a visszaérés után 20 fekvőtámaszt és 20 felülést csinálnom. Istenem, szörnyű, hogy ezt már nagy szónak kell neveznem... Viszont szuper, hogy lehetek kint a friss levegőn, ráadásul még ha nem is Bécs legszebb negyedében vagyok, de láthatok számomra új dolgokat.

Pár fotó a rohanásról pasiknak és csajoknak:

Hogy ez milyen gyönyörű!:

Ezen jót röhögtem, hogy milyen közel van:

Fura, de nem utálom a betegápolást. Az öregeket szeretem, mert sokat tanulhat tőlük az ember. A bentlakásos ápolásból is sokat tanul az ember. Feltárulnak sorsok, beleláthatok családok életébe és mindenhol kiderül, hogy nincs kolbászból a kerítés, bizony nem minden arany, ami fénylik, és hogy a pénz tényleg nem boldogít. Délután beugrott L. fia, aki itt lakik a ház másik felében. Tényleg csak beugrott, mint mindig. Ingerült volt, mint mindig. A lehető legnagyobb ívben kerülte L. ágyát, mint mindig. Nem ad puszit az anyjának, soha. Nem ér hozzá, soha. Látom a tehetetlen kétségbeesését. Hogy nem képes elfogadni a helyzetet. Látni sem bírja, mi lett az anyukájából. Hogy ez már nem is az ő anyja. Kiabál a mamával, nem tudja elviselni. Szerencsére L. ebből semmit nem fog fel. Igen. Itt L. a legszerencsésebb. Szerencsésnek mondom, mert ő már semmit nem objektíven érzékel. Ha valamit fel is fog egy pillanatra, a következőben már nem emlékszik rá. A második szerencsés én vagyok itt. Aki ma letudta az 5. napját, és maximum 9 napig marad még. És itt vége a felsorolásnak. O-nak itt marad L.. Mindketten 85 évesek, O. sem egészséges. A feleségéről történő gondoskodás pedig napról napra egyre jobban felemészti minden energiáját. És nem folytatom a gondolatmenetet. A sors majd folytatja és befejezi.

Minden okkal történik. Felfogható közhelynek is, de én tapasztalom. Azért kaphattam EKKORA feladatot, hogy megtanuljak újabb dolgokat. Magamról és a világról.

Már a 2. itteni napomon bevésődött a tudatomba, amiről eddig csak beszéltek: a pénz nem boldogít. Itt többet keresek mint anno E-nél, ami persze jól jön (pl. ha csak azt veszem, hogy amire hazamegyek, már egy fűtésszámla is várni fog), viszont -habár már sokkal nyugodtabb vagyok mint egy-két napja- ötödik napja keveset alszom, ráadásul azt a kicsit sem egyhuzamban, nem teljesen úgy eszem, ahogy szeretnék (ezt a szervezetem nagyon érzi), lelkileg annyira megviselt az első 3-4 nap, hogy győzöm majd kipihenni... Szóval a pénz jó dolog, de nem minden.

Azt is megtanultam, hogy tényleg erősebb vagyok, mintsem hittem. Alzheimeres beteghez kerülni nekem igazi mély vízbe dobás volt. Hatalmas feladat, amivel -azt hittem- nem tudok megbirkózni. Mindent meg lehet szokni. De nem kell feltétlenül. Korábban olyan ember voltam, aki mindent, a legkellemetlenebb, legrosszabb, legbántóbb dolgokat is képes volt megszokni. Elviselni. Akkor is, ha tönkrementem bele, akkor is, ha felemésztett. Teljesen feladva az egyéniségemet, önmagamat. Mindez oda vezetett, hogy én már nem léteztem, csak bizonytalan kérdéseim, amik leginkább úgy kezdődtek: "Miért?". Olyannyira elvesztettem a sorsom fonalát, hogy láttam magam, amint elengedem ezt a szálat és elszállok az űrbe, a semmibe. Gyakorlatilag megsemmisültem. Dr S. segített újra megfognom ezt a szálat. Kérdéseimre kérdésekkel válaszolt. Meg kellett fejtenem ezeket a rejtvényeket. Kegyetlenül nehéz volt és fájdalmas, de fogom azt a szálat és nem eresztem. Mindez kellett ahhoz, hogy most, ahogy itt ülök, túl ezen az öt bécsi napon, reálisan tudjam szemlélni a körülöttem zajló eseményeket. Igen: meg tudnám szokni L-t. Igen, el tudnám viselni ezt a munkát. De nem akarom. Mert nem érzem magam jól itt, mert nem ez az én helyem, az utamon ez egy zsákutca, ahonnan vissza kell fordulnom. Talán éppen ennyi volt itt a feladat: tudni és bátran akarni dönteni. A saját javamra.

Reggeli: 1 kenyerem vajjal, pár szezám snack, kávé

Ebéd: marhahús, zöldség, krémsajt

Vacsora: rántotta, szalámi, sajt

Mozgás: 6km tempós séta, 20 fekvőtámasz, 20 felülés

 

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha