Péntek, kalandos délelőtt, avagy nem egyszerű elszabadulni Bécsből...

Kora hajnaltól reggel hatig - bejegyzés itt.

...

Fent maradok, 7-kor amúgy is kezdés. Vagy mégsem?

Hét napot dolgoztam végig, hét napért kapom a béremet. Ez a nyolcadik nap. Tehát nem vagyok szolgálatban. Tudtam ezt tegnap is. De azt is tudtam, felkelek hajnalban és teszem a -már nem hivatalos- dolgom. Mert így döntöttem. 

Reggel 6. L. hív.
Lemegyek. Kiengedem a fia kutyáját. 

Felmegyek.

Pakolok.

Biztonsági sms az utaztatás főnökének: legyen kedves dobja át üzenetben a busz érkezés időpontját. "9-kor ott van!". Szuper. 

Fél 7. Melltartó, alsónemű után húzom a harisnyámat. Egyszer csak egy munkás jön fel a létrán. Felér. "Jó reggelt."- mondom. "Jó reggelt."- köszön vissza. Vagyok olyan fáradt, hogy nem zavartatom magam. Mivel ő sem, öltözés tovább.

Munkás létrán le. Felöltöztem. Munkás létrán fel. Odalépek és határozottan a kezébe nyomom az utazótáskát: "Legyen szíves ezt levinni, nekem túl nehéz!". Munkás szó nélkül a táskával le. Majd fel és dolgozik tovább. Én pedig a maradék cumóval lemászom, 7-kor L-nál vagyok.

Szokásos reggeli rutin L-val. Épp jó kedve van, nevet, kérdez. Vele nevetek, válaszolok.

Készítem L-nak a reggelit. Aztán magamnak. O. csak mereszti a szemeit, de nem szól. Bepakolom a három maradék szelet saját kenyerembe az utolsó, még nem lejárt szavidejű sonkát és sajtot. Majd leülök L-hoz és némán eszünk. O. a kukához megy, kiveszi a sonka és a sajt üres zacskóját. Áll, néz, de nem szól. Az járhat a fejében, hogy ez nekem ma már nem jár. De nem szól. Leül a fotelba és onnan nézi a szendvicseimet...

Visszaszámolok. Ha ennek a képességnek eddig nem lettem volna birtokában, a héten, de különösen ezen az utolsó reggelen akkor is mester fokon elsajátítottam volna. Órák, percek, másodpercek. Múlnak, telnek, de valahogy lassított felvételnek tűnik minden.

Nyugodt vagyok. Mert egyetlen cél lebeg a szemem előtt: el innen, csak el. Még 1 óra 4 perc 3 másodperc...

Hivatalos dolgok elintézve, papírok aláírva. 57 perc 9 másodperc...

Telefon a buszról: 8.40-re legyek kint. Még 12 perc. Fogom a motyómat, kihordom az utcára. Búcsú O-tól és L-tól. Az útra se egy falat kenyeret, se egy kis flaska vizet nem kapok. Előre sejtettem, így  már tegnap tettem a szatyromba egy kis üveg vizet és egy kis zacsi mogyorót.

Busz pontosan érkezik. Megáll. P. a sofőr, akivel Knittlefeldbe is jártam.

- Csak az új ápolót hoztam, de nem velem jösz haza.
- (Jó vicc-gondolom.)

Közben megérkezik S. is a bécsi ügynökségtől.
Az új ápoló kiszáll. Bemutatkozunk. Már szállnék fel a buszra nagyon.

- Nem velem jösz haza -P.- és most be kell tanítanod az új áplolót, itt ez a szokás.
- Nem -én-.
- Ne hülyéskedj -P.- ennél az ügynökségnél tényleg így kell!
- Komolyan mindazt el kell mondanom, amit nekem is elmondtak, amikor ide kerültem? Hát rendben. (Németre váltva, hogy S. is értse, aki fülét-farkát behúzva áll mellettem.) A néni az ápolt, nehéz eset, teljesen demens. A férje is itt lakik, mindenben segíteni fog. Sok sikert, türelmet és kitartást! (S-hoz fordulva:) Rendben van így?
- Igen, igen -S.-.
S. és az új hölgy el.

- Szóval nem velem jösz haza -P.-.
- Volt már a szemed alatt kék folt mostanában -én-?
- Nem vicc, nem vagy rajta az utaslistán.
- A sípcsontod volt már rúgástól eltörve?
- Nem hiszed el?
- Nem.
- Idehozzam az utaslistát?
- Igen.

Nem vagyok rajta. Nem igazán érdekel, tudom, hogy be fogok szállni a buszba.

- Sms-ben elkértem F-től az indulás időpontját. Itt van, 9 óra -mutatom a telón-, ez te vagy.
- De hát én még nem haza megyek, ez volt az első hely, még öt embert kirakok, megyünk egészen fel a cseh határhoz is!
- Engem nem érdekel, csak induljunk már.
- Értsd meg, ezt így nem lehet. Várj!

Telefon a másik sofőrnek. Igen, az ő listáján vagyok, 11-re ér ide. Ekkor nem egészen 9.

- Nem hagylak itt az utcán az esőben -P-.

Még pár telefon. Csűrés-csavarás, kivirc-kavarc.

- Jó, elviszlek. De írj egy sms-t F-nek, hogy S-nál átadtad a munkát, velem jösz és minden hivatalos dolog elintézve.

Megteszem. Buszba be. Minden utas idegen, de kollegák vagyunk, 10 percig beszélgetünk. Ekkor érünk az első helyre. Megürül az anyósülés. Odaköltözöm. Becsukom a szemem. És alszom a határig...

Haladunk. Beszélgetünk. Bábolna. Meki. Pisi. Kézmosáskor megszólal a telefonom. P. az, a sofőr:

- Melyik is a csomagod? Át kell szállnod.

(Szóval még mindig nincs vége a kavarcnak - gondolom.)

Csomagpakolás, átszállás H-hez. Szerencsére itt is üres a jobb első ülés. Ő az a sofőr, aki egy hete kivitt. Indulás. Újabb busznyi új arc. Beszélgetünk. H-kel, aki ismeri a teljes sztorimat, még a stájert is, megbeszéljük a dolgot. Nekem nehéz, mert annyira fáradt vagyok, hogy már nem tudok fogalmazni, beszélni is alig, csak ásítozom, ásítozom, ásítozom.

Alagutak.

Fél 5: sweet home. Ragyogóan tiszta lakás. Tiszta vécé. Nem ragad az asztal, a konyhapult. Szagtalan a hűtő. Otthon. Saját fürdő. Boldogság.

Telefonok. M. átjön, bablevest hoz. Annyit, hogy holnapra is maradjon, hogy ne kelljen főznöm. Újabb telefonok. Lassan elmegy a hangom. Nincs erőm semmihez. Ágy. Még hallom a fülemben a bébifont, cikáznak a gondolatok, az élmények, az események. Egyre lassabban. Elalszom.

Péntek, utolsó bécsi reggel

Hajnali négy. 

Megszólal az ébresztő. 

Felöltözök. 

Lemegyek, felkeltem L-t, megpisiltetem. 

Tiszta pelust kap, mert az éjszakai tele van. 

O. közben ott sertepertél, a fürdőbe megy. 

Villany le, Boszi fel.

Levetkőzök. 

Új ébresztés hatra. 

Éppen elhelyezkedek az ágyamban, hallom a bébifonon: megjött L. fia a kutyával. Arról veszekedik apa és fia, hogy mennyi SV-ot (TB) fizessenek nekem. 

Fél öt, a fiú felszól: "Timi, alszol vagy le tudsz jönni?"... 

Felöltözök, lemegyek. 

Beszélünk. 

Kutya marad, fiú el. 

L. szól: pisilnie kell. Pelus le, szobavécére rá. Kész. Törlés-mosás. És friss pelus, mert a másik megint tele. L. visszaimádkozása az ágyba. De mégsem: az ágynemű is nedves. L. biztonságba helyezése, ágyneműcsere. Közben O. kiselőadása arról, hogy miért nem kellett volna a friss pelenka és hogy nem így kell ágyazni. L. ágyba. 

Hajnali öt. 

O. hív, kifizeti a béremet. 

Boszi fel. 

Fél hat. 

A maradék fél órára már nem érdemes lefeküdni...

Csütörtök (Bécs 7.)

"Lásd meg a parányt, az apró szépséget,

Csodáld az egekből áradó kékséget,

Érezd a végtelent, táguló térséget,

Éld az életed bennük."

Hajdú Ildikó

Irtó nehéz délelőtt volt. De még előtte reggel 4-kor pisiltetés. Hogy miért nem az "előírt" fél 5-kor? Mert a bácsi nagyon fifikás, 4 előtt meg szokta pisiltetni L-t, hogy mire fél 5-kor lemegyek, gyakorlatilag fölöslegesen menjek és mivel nem cserélek pelust, mert száraz, azt mondja az öreg, hogy lent sem voltam. Hát ma lementem 4-kor, pisiltetés, tiszta pelus, úgyhogy túljártam az eszén. No mindegy, ez csak egy kis szösszenet.

Aztán fél 7-ig bóbiskoltam, amikor is le kellett mennem, mert megjöttek a munkások, akik egész délelőtt (konkrétan 1-ig) átépítették a lépcsőt. Szép lett, de nehéz rajta feljönni és irtó meredek.

L. magán kívül volt az idegenektől, a zajtól. Egész délelőtt. Aztán délután -pedig akkor már csönd volt- még inkább. Este pedig katasztrofálisan. Ma két újabb családi drámának voltam szem- és fültanúja. De nem vettem a szívemre, nem az én gondom. Fogalmam nincs, hogy csinálom, de akkor sem vesztettem el a nyugalmamat és a türelmemet, amikor este L. tombolt. Talán ezért is sikerült végül megpisiltetnem, átöltöztetnem, bepelenkáznom, ágyba tennem. Amikor betakartam és jó éjszakát kívántam neki, már teljesen nyugodt volt és megköszönte.

Irtó fáradt vagyok. Még tusolnom kell, összepakolnom. Azon agyalgattam, hogyan. Mert hogy ahogy fel nem tudtam hozni a csomagomat (a létrán képtelenség volt), úgy az új lépcsőn levinni sem tudom egyben. De jönnek a munkások, szerintem vagy levitetem az egyikkel, vagy lecsúsztatom fentről, ő meg lent -vagy félúton- elkaphatja... 

Otthon fürödni fogok és hajat mosni, szerintem legalább ötször. Jó forró vízzel. És az összes ruhámat 200 fokon kimosom. Persze, hogy ilyen program nincs. Viszont otthon, az albérletben a mosógép olyan, hogy úgy mos, ahogy éppen akar. Általában jó forró vízzel...

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Szerda (Bécs 6.)

Érnek meglepetések. És valahogy működni látszik az, hogy amit adsz, azt kapod vissza. Egy kedves Boszorkánykonyha olvasó keresett meg tegnap, aki Bécsben él. Megadta a telefonszámát is, hogy ha segítségre lenne szükségem, hívjam. Igazán meglepő és megtisztelő, K., nagyon köszönöm!

Közben itt zajlanak az események. Ma reggel 4 előtt O. ment be L-hoz, persze felébresztette. Mivel megpisiltette, nem mentem le fél 5-kor. Viszont ekkor jött a fiuk, aki arról beszélt O-nak, hogy jobb volna egy férfi ápoló. Ez már olyan osztrák rutinnak tűnik, hogy nekem azt mondják: elégedettek velem (ami lehet, hogy igaz, én mindent megteszek érte), aztán közben jön a "csak" meg a "de"... 

Tegnap írtam arról, hogy már 5 nap alatt mennyi mindent megtanultam itt. De ma is egy fontos dolgot tanultam. Ami apróság ugyan, de megkönnyítené az életemet: határozottabbnak kell lennem. Vagyis inkább határozottnak. Kiállni amellett, amiben biztos vagyok. Persze így is hibázhatok, de hát ember volnék vagy mi.

Hihetetlen, mekkora hercehurca-kavarodás alakult itt ki miattam, a döntésem miatt. Ja, hogy erről még nem írtam? Az eddigi itteni tapasztalataim és a reggeli "inkább férfi ápoló kellene"- beszélgetés alapján reggel eldöntöttem, hogy nem csinálom végig a két hetet. Egy hét meglesz, aztán pénteken hazamegyek. Írtam F-nek (az utaztatás főnöke) reggel egy sms-t, hogy így döntöttem, mert neki úgy kell szerveznie, hogy Magyarország felé legyen egy hely nekem a buszon. És hogy délután, a pihenőben felhívom. Eltelt a délelőtt. Megfőztem az ebédet, ettünk. O. megint tömte L-t. Szegénybe már egy falat sem fért, pihegett, mondta, hogy nem tud többet enni, de O. csak tömte a szájába, csak tömte. Míg a végén L. sírva köpdöste vissza az ételt. Közben már mondtam párszor O-nak, hogy L. eleget evett, de ... A sírásnál már határozottan kijelentettem, hogy elég... (Tudom, hogy az öreg jót akar, de hiába mondom több esetben, hogy ezt vagy azt nem lehet úgy, ahogy ő jónak gondolja, a falnak beszélek.)

A délutáni pihenőben rögtön felhívtam F-t, aki biztosított róla, hogy hazavisznek pénteken. Kérte, hogy a bécsi munkaközvetítőnek is jelezzem. Jeleztem is S-nak emailben. És itt is tanultam valamit. Őszintén leírtam, hogy O-val nehezebb mint L-val. (Hogy pl. nem vagyok hajlandó a júniusi (!!!) tojást megenni.) És pár dolgot, amit nem tudok helyesen csinálni az ápolásnál, mert O. nem engedi. És megkértem, hogy O-nak azt mondjuk, hogy haza kell mennem, mert az unokanővérem 3 hónapos kisfia kórházban van Budapesten és műtétre vár (ami sajnos tényleg igaz és aggódom is...). Mert O. egy nagyon kedves ember, csak nagyon nehéz vele egyről a kettőre jutni, és ugye nem is ez lenne itt a feladatom. Hát nem így kellett volna. Mert délután megmondtam O-nak és L-nak, hogy haza kell mennem a pici miatt. S., a munkaközvetítő közben hívott és elnézést kért, amiért ilyen helyre kerültem, biztosított róla, hogy a következő egy szuper hely lesz, ő keres nekem. (Sőt fel is ajánlott egyet november 2-i kezdéssel.) Csakhogy felhívta O. menyét is, akinek mindazt elmondta, amit neki az emailben írtam (és ami igaz is). És O. a menyétől tudta meg, hogy "panaszt tettem ellene". Jött is és megkérdezte, miért tettem. Én pedig elmondtam neki, hogy nem tettem ellene panaszt, csak jeleztem, amit már neki is sokszor, hogy sok dolgot máshogy lenne helyes csinálni. 

Kiderült, hogy nagyon megkedveltek engem (mondtam már: az osztrákoknak már semmit nem hiszek el) és elégedettek velem és szeretnék, ha maradnék. Tény, hogy már L-val is egész jól kijövök és tényleg türelemmel, szeretettel és nagyon kedvesen ápoltam eddig is. L. ma olyan 70%-ban egészen a toppon volt agyilag. Ő is mondta, hogy mindig kedves vagyok, beszélgetek vele...

O. ezután visszament a menyéékhez a szomszéd szobába (a ház másik felében laknak a fiáék), és olyan de olyan veszekedést produkáltak ott hárman, hogy anyám... Közben L-nak egészen szomorúra váltott a hangulata. A kutyáit kereste (évtizedek óta nincsenek már), sírdogált. Közben bepelusoztam, átöltöztettem hálóingbe, beimádkoztam az ágyba. És ott ültem mellette, fogtam és simogattam a kezét és vigasztaltam, amíg a többiek túl ordítoztak.

Szóval túl őszinte voltam abban az emailben. De tudjátok, mit? Nem érdekel. Holnap még itt vagyok, meg is csinálom a tőlem telhető legjobban a munkámat, aztán pénteken hazamegyek. 

Ez a hat nap annyira megviselt fizikailag (a nemalvás miatt), hogy ihaj, de lelkileg még jobban. Olyan ez az egész, mintha az eddig feszes tükrű tóba tiszta erővel belevágtak volna egy hatalmas terméskövet, ami hatalmasat csobbant, fröcsköl mindenfelé, aztán jó nagy hullámokat vet...

Biztosan bennem is van hiba. De az is biztos, hogy az, hogy augusztus 10. óta hatan (!) voltak itt előttem, akik mind elmentek, sőt többen szó szerint elmenekültek, nem lehet véletlen...

...

A délutáni pihenőn -mivel ugye a csekély két óra hamar elröppen és ebből ma ügyintézéssel is eltelt nem kevés idő- új útvonalon sétáltam. Betértem néhány helyre, mert hat nap után már szükségem volt arra, hogy beszéljek emberekkel, ne csak a házi öregekkel. Nagyon megnyugtató volt, hogy milyen kedvesek-mosolygósak voltak a vadidegen emberek. És jólesett, hogy az egyik járókelő hölgy, akit szintén csak a beszélgetés miatt szólítottam meg (megkérdeztem, merre van a gyógyszertár, pedig tudtam ám, meg térkép is volt nálam), amiben kiderült, hogy magyar vagyok, csodálkozva és elismerően mondta, mennyire szépen és nyelvtanilag is mennyire helyesen beszélek németül. 

Kattintottam párat.

Reggeli: 2 vajas kenyérkém, kávé

Ebéd: főtt marhahús, párolt zöldség

Vacsora: 3 szendvics a kenyérkémből

Mozgás: 4.5km tempós séta

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Kedd (Bécs 5.)

A bébifontól nagyon nehezen és későn aludtam el. Ma lent voltam 3/4 4-kor, negyed 5-kor. 5-től fél 6-ig (reggel!) itt volt a néni fia, hozta a kutyát megőrzésre, ekkor az öreg is ott volt és a bébifonon élő egyenesben hallgattam, ahogy a fűtésről veszekednek. Mire visszabóbicáltam, negyed 7-kor megint le kellett menni. A kutyát kiengedni... Ő az: Adriano.

A délelőtt nyugisan telt. Ugye mivel L. egész éjjel nem aludt (így én sem), álmos volt, szunyókált is viszonylag sokat. És ma volt néhány értelmesnek tűnő pillanata. Amikor 7-kor lementem, azt mondta a férjének: "Bemutathatom a hölgyet? Ő az, aki beszélgetett velem, amíg aludtál!"... Na ja, és egész délelőtt a legfőbb célom az volt, hogy nyitva tudjam tartani a szemeimet. L. aludt, mellette ült a férje és aludt, a kutya a bácsi lábánál, aludt. Én már pulzust mértem magamon, igyekeztem ébren maradni, hát nehéz volt.

Ma valahogy gyorsan végeztünk az ebéddel, fél 1-kor feljöhettem. Spuriztam is rögtön a városba. Pragerstrasse, most a másik irányba. Sikerült 6 km-t rohannom és a visszaérés után 20 fekvőtámaszt és 20 felülést csinálnom. Istenem, szörnyű, hogy ezt már nagy szónak kell neveznem... Viszont szuper, hogy lehetek kint a friss levegőn, ráadásul még ha nem is Bécs legszebb negyedében vagyok, de láthatok számomra új dolgokat.

Pár fotó a rohanásról pasiknak és csajoknak:

Hogy ez milyen gyönyörű!:

Ezen jót röhögtem, hogy milyen közel van:

Fura, de nem utálom a betegápolást. Az öregeket szeretem, mert sokat tanulhat tőlük az ember. A bentlakásos ápolásból is sokat tanul az ember. Feltárulnak sorsok, beleláthatok családok életébe és mindenhol kiderül, hogy nincs kolbászból a kerítés, bizony nem minden arany, ami fénylik, és hogy a pénz tényleg nem boldogít. Délután beugrott L. fia, aki itt lakik a ház másik felében. Tényleg csak beugrott, mint mindig. Ingerült volt, mint mindig. A lehető legnagyobb ívben kerülte L. ágyát, mint mindig. Nem ad puszit az anyjának, soha. Nem ér hozzá, soha. Látom a tehetetlen kétségbeesését. Hogy nem képes elfogadni a helyzetet. Látni sem bírja, mi lett az anyukájából. Hogy ez már nem is az ő anyja. Kiabál a mamával, nem tudja elviselni. Szerencsére L. ebből semmit nem fog fel. Igen. Itt L. a legszerencsésebb. Szerencsésnek mondom, mert ő már semmit nem objektíven érzékel. Ha valamit fel is fog egy pillanatra, a következőben már nem emlékszik rá. A második szerencsés én vagyok itt. Aki ma letudta az 5. napját, és maximum 9 napig marad még. És itt vége a felsorolásnak. O-nak itt marad L.. Mindketten 85 évesek, O. sem egészséges. A feleségéről történő gondoskodás pedig napról napra egyre jobban felemészti minden energiáját. És nem folytatom a gondolatmenetet. A sors majd folytatja és befejezi.

Minden okkal történik. Felfogható közhelynek is, de én tapasztalom. Azért kaphattam EKKORA feladatot, hogy megtanuljak újabb dolgokat. Magamról és a világról.

Már a 2. itteni napomon bevésődött a tudatomba, amiről eddig csak beszéltek: a pénz nem boldogít. Itt többet keresek mint anno E-nél, ami persze jól jön (pl. ha csak azt veszem, hogy amire hazamegyek, már egy fűtésszámla is várni fog), viszont -habár már sokkal nyugodtabb vagyok mint egy-két napja- ötödik napja keveset alszom, ráadásul azt a kicsit sem egyhuzamban, nem teljesen úgy eszem, ahogy szeretnék (ezt a szervezetem nagyon érzi), lelkileg annyira megviselt az első 3-4 nap, hogy győzöm majd kipihenni... Szóval a pénz jó dolog, de nem minden.

Azt is megtanultam, hogy tényleg erősebb vagyok, mintsem hittem. Alzheimeres beteghez kerülni nekem igazi mély vízbe dobás volt. Hatalmas feladat, amivel -azt hittem- nem tudok megbirkózni. Mindent meg lehet szokni. De nem kell feltétlenül. Korábban olyan ember voltam, aki mindent, a legkellemetlenebb, legrosszabb, legbántóbb dolgokat is képes volt megszokni. Elviselni. Akkor is, ha tönkrementem bele, akkor is, ha felemésztett. Teljesen feladva az egyéniségemet, önmagamat. Mindez oda vezetett, hogy én már nem léteztem, csak bizonytalan kérdéseim, amik leginkább úgy kezdődtek: "Miért?". Olyannyira elvesztettem a sorsom fonalát, hogy láttam magam, amint elengedem ezt a szálat és elszállok az űrbe, a semmibe. Gyakorlatilag megsemmisültem. Dr S. segített újra megfognom ezt a szálat. Kérdéseimre kérdésekkel válaszolt. Meg kellett fejtenem ezeket a rejtvényeket. Kegyetlenül nehéz volt és fájdalmas, de fogom azt a szálat és nem eresztem. Mindez kellett ahhoz, hogy most, ahogy itt ülök, túl ezen az öt bécsi napon, reálisan tudjam szemlélni a körülöttem zajló eseményeket. Igen: meg tudnám szokni L-t. Igen, el tudnám viselni ezt a munkát. De nem akarom. Mert nem érzem magam jól itt, mert nem ez az én helyem, az utamon ez egy zsákutca, ahonnan vissza kell fordulnom. Talán éppen ennyi volt itt a feladat: tudni és bátran akarni dönteni. A saját javamra.

Reggeli: 1 kenyerem vajjal, pár szezám snack, kávé

Ebéd: marhahús, zöldség, krémsajt

Vacsora: rántotta, szalámi, sajt

Mozgás: 6km tempós séta, 20 fekvőtámasz, 20 felülés

 

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Hétfő (Bécs/4.)

Az első műszak viszonylag nyugodtan telt. (Csak fáradt voltam, ma hajnali negyed 3-kor és fél 5-kor is lent voltam pisiltetni... Este újra megkérdeztem O-t, hogy ha negyed háromkor volt pisiltetés, le kell-e menjek fél ötkor is. Megint csak nem kaptam egyértelmű választ. O. 70 %-ban hallássérült, ráadásul feledékeny (84 éves), ha valamit meg is hall, ha valamit sikerül is vele megbeszélni, fél óra múlva már nem emlékszik rá...)

Ma is keményen gyakorolnom kellett a "nem veszem magamra", az "ez csak az Alzheimer", "nyugi, telik a nap" és hasonló kifejezéseket. Majdnem egész délelőtt egyedül voltam L-val. Plusz már a néni fiának a kutyáját is rám bízták...

Ma a pihenőben, 3 fokban egy másik irányba indultam. Helyijárat, villamos, van itt minden. Csak sajnos nincs annyi időm, hogy használni is tudjam őket... Felfedeztem és gyorsan kipróbáltam egy szabadtéri edzőtermet.

Idő? Magamra? A 2 óra pihenőn kívül gyakorlatilag semmi. Sőt még a pihenőről is időben vissza kell jönnöm, ha a neten bármit csinálni szeretnék... Vagy ha amúgy szeretnék kábé 10 percet magamra fordítani. Este viszonylag hamar végzek, 8-kor eddig mindig fent voltam, de elaludni a hüle bébifontól iszonyatosan nehezen tudok. L-t hallom, ahogy össze-vissza hallucinál, aztán a bácsi beszél, és közben megy a tévé... Ma épp Bécs-Lichtenstein meccs van...

A délután megint mozgalmas volt. L. órákig hallucinált. aztán jött az agresszív szakasz. Hozzám is volt pár kedves szava. Például én voltam a "Blöde Kuh" (hülye tehén) és a "Miért nem megy már haza?". (A következő pillanatban: Hazamegyünk? Én: De hát otthon van, Linda. Ő: Otthon? De miért nem eteti meg a fiú a kutyát? (sír) Ott van két hal. Fekete. Béna. És a rózsát is én csináltam (nevet). Nem tudja, volt-e itt ma a nővérem? (Megj.: már rég nem él.) ... ... ... És ez így megy egész nap...) Tudom, hogy fogalma sincs, miről beszél. Szegény.

Igazán nagy étvágyam nincs. Ha lenne is, kajakor elmegy. L. kreatívan tudja elvenni azzal, ahogy eszik. Egy malac (és akkor finoman fogalmaztam, nagyon finoman) hozzá képest kulturáltan és intelligensen táplálkozik...

R: szezám snack

E: krumpli, sült marhahús, párolt zöldség

V: rántotta (3 tojás), sonka, krémsajt

Mozgás: 1 óra (szinte rohanósan) tempós séta, kis szabadtéri edzőtermezés.

Vasárnap (Bécs/3.)

Reggeli: szezám snack, kávé

Ebéd: húsleves zellerrel; főtt marhahús, főtt krumpli, uborka saláta

Vacsora: sonkás rántotta, krémsajt, falat camembert.

Mozgás: 4 km tempós séta kiegészítve kitöréssel

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha