Nézem a gyerekeket. Csendben dolgoznak. Eleve a csend egy tőlük távolra eső fogalom. Írnak. Belemerülnek a munkába.
Nézem a kicsiket. Ugrálnak, kergetőznek, veszekednek az udvaron. És kovidosat játszanak. Egyikük a kovid, el akarja kapni a többieket.
Nézem őket. Beszélgetnek. Arról, hogy ki kovidos, ki beteg, ki nem mehet ki a házból.
Fogalmazás óra végén barkochba. Párokban. Fülelek. Ügyesek. Egyszer csak az egyik kislány odajön hozzám. Timi néni, segítene? A karantén az nem tárgy, nem élőlény, akkor mi?
Figyelem őket. Az egyik rajzol, a másik olvas, egy kis elsős csillogó szemekkel veti papírra a betűket, amiket már ismer. Gyerekek. Még fogalmuk sincs az újabb megszorításokról. Még nem tudják, hogy ez csak a kezdet. Még verses mesét keresnek lelkesen a jövő hétvégi mesemondó versenyre. Még nem tudják, hogy nagy valószínűséggel nem lesz verseny. Még nem tudják, hogy ki tudja, mehetünk-e még akkor iskolába. Még nem tudják, hogy már régóta nem érdemes hosszú távra tervezni. Nem tudják, hogy soha semmi nem lesz úgy és olyan, ahogy és amilyen régebben volt, hogy a világu(n)k örökre megváltozott...
