49 évig voltál a fodrászom.
Talán kétszer én is a tiéd. A tükörből nézted, mit csinálok, mondtad, mit, hogyan, de nem örököltem a kézügyességedet, a hajszobrászi vénádat végképp nem.
Volt göndör (bongyor) hajad, ami senkinek nem tetszett, csak neked. És volt, amikor kicsit megnövesztetted, már be is tudtam neked fonni.
Sokat bolondoztunk. Meg szoktuk egymást kozmetikázni, festettük egymás szemöldökét. Ilyenkor nagyokat nevettünk, mindig azt mondtam, úgy nézel ki ezzel a festékes, vastag szemöldökkel, mint "Hurvinyek". És már előre nevettünk, mi lesz, ha a festék nem jön le a bőrünkről és hurvinyekesen maradunk.
Most csak a hiányod van.
Képzeld, ma felhívtam B-t, a fodrászt, hogy van-e üres helye. Fél óra múlva mehettem is. Hozzá jártál te is. Azután, hogy megbeszéltük, mit szeretnék, az első kérdése az volt: Hogy van anyukád? Elmeséltem neki az utolsó két-három hónapodat. Ő is sajnálja, ami történt. Szerinte itt vagy velem most is, azt mondta: figyeljem a jeleket. És hogy jól teszem, ha sírok, de közben akarok jobban lenni: sosem múlik majd el a hiányod, csak idővel nem lesz ennyire mély és intenzív a szomorúság.
A veszteségeket, amelyek értek, érnek és érni fognak mindnyájunkat, meg kell gyászolnunk, közösségként, családként, egyénként. (...) Szükségünk van arra a vödör könnyre, amivel megsiratjuk azt a rengeteg mindent, ami elveszett. Elsősorban halottainkat. Aztán az élethez fűzött reményeinket, füstbe ment terveinket, álmainkat, azt az életet, amelyet elképzeltünk és felépítettünk, és amelynek a romjain állunk.
Tompa Andrea
