Ma délelőtt 10-kor tudtam meg, hogy 11-től 5-ig kimenőm lesz. Még volt dolgom, aztán megkérdeztem magamtól: "Na, hova menjünk?". És jött is a válsz: "Irány Seckau!". Gyorsan megnéztem a neten, merre érdemes indulni, oké: Kobenz, Forststrasse. Bepakoltam a holnapi útra készített szendvicseket és a napi répa adagomat, egy palack vizet, felöltöztem és irány!
Szabályosan hideg volt és lógott az eső lába, így vittem egy pulcsit a hátizsákban, a kis kabimat meg felvettem. Olyan izgalommal indultam el (mindig így van, ha túrázni megyek), mintha a saját lakodalmamra sietnék. Első falu Rassnitz, aztán a második Kobenz. Megvolt az utca, hát akkor hajrá!
Pár tíz méterrel a bekanyarodás után már iszonyatos emelkedő jött. És már itt mesés volt a kilátás.
Csodaszép kék volt (ekkor éppen) az ég, de nagyon (!) erős szél fújt. Persze szembe.
Itt egy hármas útelágazáshoz értem. Megálltam, ittam. A Forsterstrasset balra felfelé mutatta egy tábla, de valahogy éreztem, hogy nem az a jó irány. Folytattam az utat a megkezdett ösvényen.
Csak tátottam a számat, nézelődtem, körbe-körbe forogtam: jobbra is, balra is, mindenfelé hegyek, erdők, rétek, szépség, kékség, csoda.
A következő héten nagyon a háttérben, a házon lévő barna háromszög fölött látszik Seckau. Itt már fáradt és éhes voltam, de mennem kellett, mert sajnos időre haza kellett érnem.
Aztán már korgott a gyomrom, hát elővettem az egyik szenyót és menetelés közben megettem.
Itt már nagyon izgatott voltam. Eleve ez a rengeteg szépség, a friss levegő is tette, no meg közeledtem a célhoz.
A kolostor már egyre közelebbről látszott...
És egyszer csak... Igen! Ideértem!
Irtó fáradt voltam, de nagyon örültem is.
A kolostor mellett van a falu híressége, a Hochwirt. Úgy döntöttem, itt iszok egy kávét.
Hát a Hochwirt egyszerűen gyönyörű, a kávé pedig finom volt. Picit gyengébb mint egy presszó kávé, viszont jó sok! Megettem hozzá a második szendvicset. A mosdó egy álom, muss volt lefotóznom.
No de nem volt sok időm ücsörögni, meg ülve nagyon hideg is volt, indulnom kellett vissza. Várt még rám 10 km, jó két óra gyaloglás.
Távolodtam a kolostortól, mentem -leginkább lefelé-, a táj varázsa mit sem változott.
Csak 7-8 km után álltam meg, Kobenzben, vagyis ültem le és nyújtottam egyet. Itt már nem volt őszinte a mosolyom és a járásom sem elegáns. Annyira fáradt voltam, hogy legszívesebben ott maradtam volna. De a túrában ez is jó, hogy nem hagyhatod abba, nem maradhatsz ott, lehetsz bármilyen fáradt, mert nincs már kajád, nincs vized, ráadásul nekem ugye még haza kellett érnem, folytatódott a munkaidőm.
Az útvonaltervező szerint 23km :)
200m szintkülönbséggel.
Sajognak a talpaim: tele vannak vízhólyaggal. Úgy érzem, tőből leszakadnak a lábaim. Annyira fájnak, hogy szerintem holnap kézállásban fogok kimenni a ház elé a buszhoz, ami majd hazavisz (Mohácsra haza, letelt a 14 kinti napom). De fantasztikus dolog menni, elviselni a fájdalmat, ennyi meseszépséges dolgot látni, megélni, percenként hálát adni azért, hogy ott lehetek, hogy mindezt átélhetem. Itthon aztán letusoltam és minden egyes sejtemnek hálásan megköszöntem a közreműködést. Megsimogattam a lábaimat, amiért elvittek és hazahoztak. Egy ilyen túra tényleg csoda. Szeretnék még sok hasonlót megtapasztalni.
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
