Az itteni egyetlen huszonnégy óra korán kezdődött, mintha dolgoznék, pont olyankor ébredtem. Napfelkeltét nem tudtam fotózni, mert a napot nem lehetett látni. Egész nap.
Reggeli.
Séta.
A hely saját kis lejárója a vízhez.
Kis kontraszt, ugyanitt, a parton.
Aztán punnyadás. Úgy négyig.
A móló itt van a szomszédban, gondoltuk, megnézzük.
Aztán csak gondoltuk. Mindenfelé, amerre csak indultunk, kerítésekbe ütköztünk. Kerültünk is, úgy is. Aztán végül a szállás melletti vonat síneken sikerült kicsit közelebb kerülni, de ott is kerítés. Feladtuk, indultunk vissza. Éppen akkor kapcsolódott fel a zánkai pályaudvaron a fényár. Gondoltuk: megnézzük, mert totál újnak nézett ki. Ezt is csak gondoltuk: egy biztonsági őr terelt minket el onnan normálisan, de roppant határozottan azzal a kijelentéssel, hogy "itt minden magánterület"... A kedvenc (mert sajnos mindenre illik) szavam ("faca") után csak csóváltam mindenemet, hogy a nagy magyar tengert képtelenség megcsodálni, mert mindenhol lezárva, "magánosítva". Komolyan mondom (és ez az egyik kedvenc szavam szintén:) röhej... Szóval a tiltott területekről a szintén tilosban, a síneken visszakullogtunk a szállásra.
Újra punyi. Vacsoráig. Amíg a kis bungalónkban pihentünk, behavazódott, az étterem már fehér terasszal várt.
A vacsora ma is mennyei volt: töltött szőlőlevél,
sütőtök krémleves,
aztán fél adag lazacos-tejszínes rizstészta,
fél adag rántott camembert rizzsel,
a desszert egy roppant könnyed áfonyás süti.
