Szerda

Két éve vasárnap volt. A szokásos adventi vásár Babarcon. Ami mindig szép, nagyon hangulatos a paplak udvarán, a templom alatt.

Két éve anyu is eljött velem. Nagyon szeretett emberek között lenni, nézelődni. Szerencsés volt: beülhetett a templomban az adventi koncertre. Ő is nagyon szerette a zenét, főleg az élő muzsikát. Aztán körbejártam vele a helyszínt, ami tényleg igazán varázslatos. Sütiztünk, csipegettünk a vacsorából. Megnéztük a fotókiállítást a meseszép paplakban: sváb életképek. És arról (is) beszélgettünk, hogy mami mennyire boldog lenne, ha ezt láthatná.

Tavaly ilyenkor kapta anyu az első morfiumot. Az utolsó előtti nap volt, amikor még úgy-ahogy magánál volt és lehetett vele érdemben beszélgetni. Kitartott: másnapra várta az unokáit Budapestről, akik búcsúzni jöttek hozzá. Búcsúzni, mint sokan tették, főleg telefonon. Ekkortájt a húgommal értesítettük minden ismerősét, a rokonokat, hogy nagy a baj, nincs sok időnk, aki szeretne, most még elbúcsúzhat anyutól. És én végighallgattam minden beszélgetést. Ahogy anyu elmondta: nem, nincs remény, ennyi volt. Láttam, mennyire erős, csak néha csuklott el a hangja. És annyira fárasztó volt már neki egy pár perces telefonálás is, hogy utána gyakran elaludt. Ha épp nem, akkor pityergett, vagy teljesen magába roskadva csak ült némán, maga elé meredve. 

Nagyon hiányzik...

A héten az eddigi három nap alatt sok minden történt. (A munkahelyi dolgokról, képzeljétek, határozott felsőbb utasításra, nem írhatok. És mivel szinte csak a munka tölti ki a napokat, és rettentő nagy hatással van a magánéletemre, nem tudom, hogy lehet ezt szétválasztani.) És rengeteget tanultam ezek által magamról, másokról, a világról. És eljutottam oda, hogy elfogyott minden önbizalmam. Annyicska maradt, hogy bemegyek dolgozni és képes vagyok elmenni boltba. De minden, a legapróbb, irányomba történő kedvességet, jó szót, pozitív megjegyzést (...) megkérdőjelezek. Tényleg minden nap lógnak rajtam a gyerekek, kapom a nagy öleléseket, a rajzokat, csokit (...), de csak ingatom a fejem, hogy bakker, miért van ez így?, hiszen semmit, de semmit nem teszek érte. Örülök, ha hazaérek az autóval, mert egész végig útközben arra koncentrálok, hogy elhessegessem a folyamatosan a fejemben zakatoló mondatot, miszerint nem tudok vezetni. Mindennapos félelmem, hogy be kell mennem egy osztályba, mert az zsong az agyamban, hogy nem tudok tanítani. (Másrész ott van a "ballansz", hogy például ma is az elsősök azt mondták, nagyon jó volt a német óra, pedig csak kicsit máshogy vezettem be az új szóanyagot, mint ahogy eddig csináltuk, nem volt semmi extra.) Bevállaltam az idei karácsonyi "nagy asztalt", de már jön a duruzsolás a fejemben, hogy képes vagy rá?, tényleg te fogsz főzni?, ehető lesz? (...) Fárasztó vagyok, tudom, de ez az igazság: folyamatosan megkérdőjelezem a létezésem létjogosultságát. Azzal szoktam nyugtatni magam, hogy ha itt vagyok, akkor annak valószínűen oka van.

Azért van pozitív irányú változás is: jobban alszom. Sokszor fent vagyok, legtöbbször nehezen alszom vissza, viszont hajnalban sikerül mélyebben elaludnom, és reggel egész jókat durmolok. Persze akkor szól az ébresztő, amit viszont nem mindig hallok meg, a héten is egyszer már M. keltett, mert nem hallottam a telefont. (Nem csodálom: több mint egy éve nem alszom jól, itt az idő, hogy kicsit behozzak a lemaradásból.) Annyi tudatosság van benne, hogy nem túl régen olvastam, mennyire fontos figyelnünk a testünk jelzéseire, a saját szükségleteinkre. Így, ha éjjel pipilnem kell, felkelek, ha szomjasságra ébredek, iszom.)

M. itthon van a héten, viszi a háztartást, főzött is, roppant hálás vagyok. A fenyőt is megvettük tegnap, itt várja a teraszon, hogy feldíszítsük 13-14 nap múlva.

Emlékek és jelen

Egy éve még dolgoztam, mellette már anyunál laktam, kegyetlenül gyorsan romlott az állapota. Egy éve is azt mondtam, amit pár napja megint: kidobom a telefonomat, mert folyamatosan foglalkoztat: prüttyen az email, csippan a Messenger üzenet, jelez a naptár (...). Minden percben van valami, nincs nyugság.

Egy éve estére megint helyzet volt, hatott a vérhigító, túlságosan is.

Ekkorra már konkrétan rájöttem, hogy anyut nem a rák viszi el, hanem vagy belehal a fájdalomba, vagy éhen hal, megfullad, valamelyik gyógyszer mellékhatása tesz oda. És ma már néhány dolgot másképp csinálnék, csak akkor, ott, hiába tudtam, hogy anyu meghal, méghozzá nagyon hamar, még nem tudtam, milyen az, ha a haldoklónak már BÁRMIT szabad. Anyu kért pálinkát. És mit mond a "józan ész"?: bődületes mennyiségű fájdalomcsillapítót kap, más gyógyszert is, nem szabad. Pedig de. Ma már adnék neki.

Két éve még anyuval voltam a hőgyészi háznál és maminál az otthonban...

A menopauza tegnap kihagyott egy napot. Nem voltak hőhullámaim, konkrétan olyan volt a hőháztartásom, mint régen. Azaz majd' megfagytam egész nap, a majdnem 25 fokos lakásban is... Most azt mondom: örülök, hogy mára visszatértek a hőhullámok, mert így kevésbé fáztam a hideg helyeken, és most is egy szál pántos kis trikóban leledzem. :)

Vannak kemény helyzetek, pillanatok. Ma német népismereten a kicsikkel régi karácsonyfa díszt, pattogatott kukorica füzért fűztünk. Én mamikámtól tanultam, milyenek voltak a régi karácsonyok, mit ettek, volt-e karácsonyfa és milyen, hogy teltek az ünnepek. Hosszú évtizedekig jártunk a karácsonyi éjféli misére, ami a gyerekkoromban még tényleg éjfélkor volt. És akkor még voltak igazi telek hóval, kemény mínuszokkal és vastag jégtakaróval, akkor még nem volt fűtés a templomokban, de ezek ellenére mindig menni kellett a szentmisére. Mindig rengetegen voltak, sokszor a bejáratnál álltuk végig. Ma, ezen a néoismeret órán ott volt velem mami. Sokszor ott van, ámulattal nézi a gyerekeket, amikor a régi dolgokról beszélgetünk. Néha rámjön a sírás, de nem engedek szabad utat a könnyeimnek, a gyerekek nem tehetnek róla, hogy ilyenkor nagyon nehéz a szívem. Mami ott van, összekulcsolja az álla előtt a két kezét, boldogan mosolyog és halkan súgja: "Timcsikém".

Utolsó tusolás és karácsonyi tervek

Anyu egy éve, a halála előtt nem egészen egy hónappal tusolt utoljára. Vagyis nem ő tette, a húgommal csináltuk. Már nem tudott menni, a tolókocsival vittük. Kihajtottuk a szuper tusolófalat, átfordítottuk-emeltük egy műanyag székre. Nagyon gyorsak voltunk, mert nagyon hamar fázni kezdett. Tartottuk a székben, miközben gyorsan lezuhanyoztuk, mindhárman csurom vizesek lettünk. Gyorsan megtörölgettük, szörnyen vacogott szegény. Felöltöztettük és zsupsz az ágyba. Ezután már csak mosdattuk, a szobájában, az ágyon, a húgom nagyon ügyes volt benne.

Nagyon erősen élnek bennem ezek az emlékek.

Ma délután a konyhaasztalnál ténykedtem, M. öltözött, munkába készült. Eszembe jutott, hogy mami a hosszú, vastagabb darab dohányra azt mondta: fináncláb. És annyira közel éreztem magamhoz, mintha csak ott állt volna mögöttem. És nagyon nehéz volt nem sírni.

Ez lesz az első karácsony anyu ÉS mami nélkül. De szeretném továbbvinni a "Nagy Asztal" hagyományát. Akkor is, ha nem lesz olyan nagyon nagy az az asztal. Így elvállaltam: idén nálunk lesz. (Hú, oké, most sírok.) Szeretnék szép terítéket, az arany szélű tányérokat, a poharakat, amiket anyutól áthoztam. És főzni. Tudva azt, hogy nem tudok úgy főzni, mint anyu, és hogy soha többé nem eszünk olyan finom rizibizit (se), mint az övé volt. Tavaly, már nagyon nagy részben a szivárvány-hídon anyu az ágyában, a gondolataiban a karácsonyi vacsorát tervezte és a vendégeket várta. Gondolatban most is itt lesz velünk ő is és az összes szerettünk odaátról. 

(Anyuék adventi koszorúja Hőgyészen 2018-ban.)