... milyen nap van, így megnéztem a naptárban. Szóval a cím: hétfő.
Most, hogy itthon vagyok és élvezem a táppénz és a betegség minden előnyét (ha-ha...), újra rádöbbentem, mennyire kevés is elég lenne a boldoguláshoz, sőt, az élethez. Ha az egészség megvan (igen, mamikám, igen, tudom, már jó néhány éve tudom, hogy igazad volt -megint csak-, amikor azt mondtad: "Timcsikém, csak egészség legyen!"), szóval ha van egészség, tényleg minden más megoldható. Péntek óta (4. napja) itthon vagyok. Van fedél a fejem felett, van terasz, ahova kimehetek levegőre, van annyi, amit enni tudok, van tiszta ivóvizem. Vannak, akik figyelnek rám. Van gyógyszerem. Tudok tiszta ruhát húzni. És tényleg úgy gondolom, minden más megoldható. Akkor miért töröm annyit magam nap mint nap a munkahelyemen, hogy megfeleljek abban, amire a szerződést aláírtam? Miért kínzom a gyerekeket "hülyeségekkel"? Miért nem tudok úgy élni, amikor nem vagyok beteg, mint ahogy létezem/gondolkodom betegen? Annyira gyorsan, szó szerint egy pillanat alatt elveszthetünk mindent (MINDENT), amit addig létfeltételnek tekintettünk. Olyan gyorsan itt lehet (van) egy teljesen más világ, egy totálisan félreértelmezett valóság. Egy olyan jelen, ami mamiék generációjának is az volt, de amit mi még sosem éltünk át. Én sem tudok ezzel még gondolatban sem mit kezdeni, de sajnálom azokat, akik egy virtuális valóságban ragadtak (netfüggők), mert nekik még sokkal nehezebb lesz...
Élni MOST kell, mindazzal, amink van, minazokkal, akik vannak nekünk.
