2. évforduló

Anyu, két éve január 6-án értél át a szivárványon.

Ahhoz, hogy minden úgy lehessen, ahogy szeretted volna, január 26-án tudtunk eltemetni.

Rányomta a bélyegét a napomra az évforduló. Nincs nap, hogy ne gondolnék rád. 

Ha visszamehetnék az időben, sok minden másképp csinálnék. De nem tudok visszamenni. Így igyekszem a mostani, jelen életembe beépíteni az, amit kaptam tőled, és a halálod óta eltelt két év tapasztalatait is. Az irány jó, de roppant lassan lépkedek, az idő pedig egyre gyorsabban telik. Hiányzik, hogy nem tudok beszélni veled, hogy nem hallgatsz meg, nem tudsz már tanácsot adni. Nehéz, hogy már két éve magamra vagyok muszáj vigyázni, és nem megy túl jól. 

Sokszor eszembe jut a zenétek a húgommal. Haldokoltál, és ez a dallam nagyon megnyugtatott. Már 3 órája szólt, amikor T. kikapcsolta. Kérted, hogy hallgassuk még, mert olyan szép. A temetéseden is ez szólt. Most bekapcsoltam. És már nem törtem ki zokogásban, csak csendben peregnek a könnyeim. 

Anyu, néha érzem, hogy itt vagy. Hogy segítesz. Hogy nem hagytál teljesen egyedül.

"Amikor meghalnak az anyák, nem mennek azonnal a mennyországba. Külön engedélyt kérnek Istentől, hogy a Földön maradhassanak még egy kis ideig, és felügyelhessék a gyermekeiket." (Elif Safak)

Borzasztóan hiányzol... 

Szombat- Ich lass dich frei

Egy éve és öt napja úgy fogalmaztam meg, hogy légüres térben érzem magam anyu halála miatt. Emlékszem arra az érzésre, és sosem fogom elfelejteni azt a jó 2-3 hónapig tartó első igazi, hatalmas sokkot, a felemésztő hiányt, azt a rengeteg könnyet, az álmatlan, átsírt éjszakákat, azt a szívszaggató nihil-érzést. Még nyár végén is sokat sírtam. Ahogy telik az idő, úgy tűnik, hogy anyu és mami halálával gyászolom el minden eltávozott szerettemet. Így sokszorosan fáj. De az idő múlásával egyre közelebb érzem magamhoz mindannyiukat. Eddig leginkább anyu "beszélt hozzám a fejemben", de azóta mami is, és több napja reggelente régi emlékképekkel ébredek, olyanokkal, amikre 10-20-40 éve nem gondoltam: papi, dédapám, apu... És egyre erősebb bennem az érzés, hogy ahogy élek, az nem az élet, csak egy rabszolga-mókuskerék. És nagyon hiányoznak a még élő szeretteim. Az alvásklinikán még két vizsgálat és egy konzultáció van vissza. Írtam már: szkeptikus vagyok. Nem hinném, hogy találnak szervi okot. Úgyhogy megoldom. (Folyamatosan rajta vagyok, és sikerülni is fog.) A rengeteg nem-alvás nem jár következmények nélkül. Péntekre olyan fáradt lettem, hogy szó szerint küzdenem kellett azért, hogy ott tudjak maradni a munkahelyemen. Összesen 3 óra volt a héten, ami igazán aktívan, energikusan telt: 1 egyik este, amikor eszembe jutott egy nem annyira unalmas szövegfeldolgozási lehetőség, a másik másnap reggel, amikor kinyomtattam, vágtam, gyártottam ehhez a feladathoz a szükséges dolgokat, és 1, amikor egyik este végre rászántam magam és kipakoltam a cipősszekrényt, kimostam és minden cipőt lemostam-töröltem, cipőápolóztam. És néhány 5-10 perc, amikor tudatosan megparancsoltam magamnak, hogy márpedig ezt most megcsinálod. A fennmaradó idő azzal telt, hogy vonszoltam magam egyik kell-ből a másikba.

A mindennapos melós mókuskereket egyre nehezebben taposom (nem csak én...), és amerre a "rendszer" megy, egyre kevésbé tolerálom. Azt mondják, nem a legokosabb, a legügyesebb az életképes, hanem az, aki alkalmazkodni tud a változásokhoz...

Anyu a haldoklásával és a halálával olyan dolgokat tanított, amiket amúgy sosem tapasztaltam volna meg. Azt hiszem, életem egyik legnehezebb dolga eddig az volt, amikor az utolsó estéjén leültem nála és a "beszélgetésünk" után tényleg komolyan és őszintén megkértem: menjen, nem kell szenvednie, mert minden rendben lesz és megleszünk. Azt hiszem, amíg élek, hiányozni fog. Sosem kevésbé. 

Vízkereszt 2025

2016. január 6-án indultam az első repülős utamra az új, németországi munkahelyemre.

2023. január 6-án együtt buszoztunk fel a húgomékhoz Budapestre.

És 2024. január 6-án költöztél a szivárvány túloldalára. Reggel ötkor. És én ma reggel 5 előtt 5 perccel ébredtem magamtól...

Ma volt az első munkanap a téli szünet után. És népismeret órán a Vízkereszt volt a téma. Egész nap az anyu-naptár utolsó bejegyzését láttam a szemem előtt.

Valahol két világ közt lebegtem egész nap a suliban, de bele tudtam kapaszkodni a jelenbe. Amikor beültem az autóba és elindultam hazafelé, alig mertem megmozdulni, mert olyan érzésem volt, anyu, hogy ott ülsz mellettem. Láttam -a fejemben-, ahogy nézelődsz, hallottam, hogy csacsogsz, ahogy szoktál, amikor együtt utaztunk. Azt "mondtad", amikor a körforgalomhoz értem, hogy gondoljak a cipőmre. Igen, tudom: elszakadt. Hogy ne csináljam már, nem járhatok benne így, vegyek másikat. Úgyhogy nem hazafelé kanyarodtam, hanem a bolthoz. És vettem másikat. Ekkor "megszólaltál", hogy látom-e, hogy mindenhol leárazás van. "Vegyél egy kabátkát a régi tavaszi helyett és biztosan találsz mást is most nagyon jó áron. Most érdemes. De könyörgöm: ne feketét meg szürkét!" Én utálok vásárolni meg ruhát próbálni, de mentem, kerestem, találtam, próbáltam, így lett 5000 Ft-ért egy kabát, egy pulcsi, egy ruha és egy kardigán. Egyik sem fekete. Bepakoltam az autóba. Annyit "mondtál" még: "Ne nézz állandóan az égre a teraszon engem keresve, mert nem ott vagyok. Mindenhol vagyok, benned is. Szeretlek, ahogy ígértem: örökké, örökké, örökké. Mindig veled vagyok. Szedd össze most már lassan magad, mert te még élsz, dolgod van. És nem kell mindent leírni a blogba: még azt hiszik, bolond vagy.".

Roppant élesen él bennem minden, ami egy éve ezen a napon történt. Nagyon hosszú és borzalmasan nehéz nap volt. Amikor egyedül maradtam a lakásodban, akkor azt hittem, azt nem lehet túlélni. Hirtelen szembesültem a fizikai hiányoddal, csak lézengtem, folyamatosan be-benéztem a hálószobádba és konstatáltam, hogy nem vagy ott. És hogy már többé nem is leszel. Erről a mai napig győzködöm magam, hogy elfogadjam. 

Annyira gyönyörű voltál holtan. Az a csodaszép zöld szemed. Az a halvány, nyugodt, boldog mosoly az arcodon, amivel azt üzented: hazaértél.

Azóta már mamika sincs velünk. És ha igaz, hogy ti már együtt vagytok, akkor tényleg minden rendben. Megígértem neked, hogy ha elmész, rendben leszek én is, lassan ideje lesz tartanom magam az ígéretemhez. Még mindig nem tudom, hogyan, de ha te elmentél, ha itt tudtál hagyni, akkor biztos vagyok benne, hogy azért, mert tudtad: képes vagyok rá.

Most már a sok-sok elhunyt családtagunkkal rophatod együtt az égi táncot.

(Saját fotók unokanővérem lakodalmában.)

Lélek 2024.

 Borzalmasan rosszul alszom. Egy éve biztosan. Sőt több ideje is már...

Napra pontosan szinte teljesen biztosan emlékszem mindenre, ami anyuval történt. (És ez már áprilisban kezdődött, akkor már annyira fájt a dereka és hirtelen -sok évtizednyi alacsony után- annyira magas lett a vérnyomása, hogy elvittük egy laborra, ami nagyon magas CRP-t mutatott, én ott már tudtam, hogy baj van.)

Emlékszem így arra is, amikor ma egy éve feljött hozzá a hospice orvos, aki már karácsonyra jövendölte anyu átkelését. Kinyitottam neki az ajtót, kérdezte: Mi újság?, és én mosolyogtam, meghúztam a vállaimat, mert minden laikus is csak húzta volna a vállát, hogy érthetetlen ez az egész. Az orvos bement a már csak hanyatt fekvő, semmire nem reagáló anyukámhoz, megvizsgálta, majd kijött a konyhába és azt mondta: fizikai képtelenség, hogy életben legyen még, hiszen már csak a törzsében van némi keringés. Kérte, hogy a morfin-tapaszokat már csak a törzsre tegyem és a szurit is a hasába adjam (amit anyu, amíg még "észnél volt", nagyon utált, mert nagyon fájt neki). Sokat beszélgettünk még az orvossal a konyhában, javasolta, hogy mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy anyu végre átkelhessen a szivárvány-hídon. Így hívtunk papot hozzá, aki fél órán belül tudott is jönni. Emlékszem, mennyire furán éreztem magam. Jött a fiatal, lelkes pap. Bementünk anyuhoz, aki akkor már tényleg semmire nem reagált. Az atya meggyóntatta. Ott ültem. Majd feladta az utolsó kenetet. (Ha hiszitek, ha nem, még most, egy év elteltével is furcsa, hogy ilyenekről írok.) Rettenetesen új helyzet volt ez is. Tudtam az utolsó kenetről, tudtam, mert dédapám is megkapta anno, csak ott én nem voltam jelen. De itt teljes valómmal jelen voltam, ott ültem, a légzésével szívműködést kompenzáló anyukám mellett, a pap a másik oldalamon. Nagyon furán éreztem magam (hiszen Istenben (egy feljebbvalóban) hiszek, de az intézményesített vallásban nem). Anyu csak feküdt ott, 500-as morfin-tapasszal, semmire nem reagálva, csont (!) soványan, és tudtam: túl sokáig már nem tarthat.

Hallom még ma is azt a fülledt csendet, amiben csak anyu halálközeli légzése volt a "zaj", érzem azt a borzongást magamon, ami próbálta előre jelezni az elképzelhetetlent, hogy ha megtörténik, az még ennél a nihil-érzésnél is keményebb lesz. És amit azóta már tudok: hogy ez az érzés akkor még ténylegesen elképzelhetetlen, és sokkal-sokkal mélyebb és fájóbb, mint az akkor elképzelhető.

De azt is tudtam - és most is ezt mondom: biztos vagyok benne-, hogy anyu még ebben az állapotában is minden evilágon való történéssel tisztában volt, mindent érzett és főként hallott. És bízott bennem ekkor is. Abban, hogy -ahogy ígértem- megleszek, jól leszek nélküle.

kép: https://meditacionk.blogspot.com/2013/

Ma anyuval álmodtam. Azt hiszem, a halála óta először. Egy alagútszerűségből jött felém, mosolygott. Jött, de egy milliméterrel sem került közelebb hozzám. Mégis "jött" és mosolygott. (Az a szatyra volt a kezében, ami most a temetős szatyrom.) Álmomban csak értetlenkedtem, hogy ha jön, akkor miért nem közeledik. Éreztem, mennyire jó volna megölelni és puszit nyomni az arcára és puszit kapni tőle, de nem sóvárgás volt, csak egy szimpla érzés. Azt éreztem, mintha azt mondaná: mindig itt voltam és mindig is itt leszek.  (Valahol tudom, hogy így van.)

Anyu olyan anya volt, aki világ életében hitt és bízott a lányaiban. Tudom, hogy úgy tudott itt hagyni minket, hogy bízott abban, hogy már nélküle is megállunk a lábunkon, hogy mindaz, amiben igénybe vettük a segítségét, már megvan bennünk és már egyedül is képesek vagyunk megbirkózni vele. 

A múlt év (2024) életem eddigi legnehezebb éve volt.

Szerda és dobozolás

Kegyetlen "anyu-estém" volt tegnap. Ahogy anno anyu is "hullámvasúton ült" az utolsó két hónapjában, úgy most én is azon érzem magam. Csak az előjel ellentétes. Ő "lefelé" száguldott, egy másik világba, én pedig "felfelé" araszolok. Vannak könnyebben viselhető napok, és vannak kegyetlenek. De jobban megy az alvás, néha képes vagyok egészen sok dolgot elvégezni, máskor mindenre, még egyszerű megmozdulásokra is szó szerint képtelen vagyok.

Tegnap nagyon lent volt, ma egy normál nap. A munka után haza, dobozolás, mosogatógép kipakolás, vasalás (...).

A dobozolás a tegnapelőtti mintára: 

Reggeli: tükörtojás, paprika, pur kenyér.

Tízórai kesu és alma lesz.

Ebéd: saláta, pesto, tonhal, tükörtojás, fűszeres bulgur.

Tegnap elfelejtettem, de ma vacsoráztam is (körözöttet pur kenyérrel, paprikával).

Kóla.

A hagyományos se jó, a cukormentes talán még rosszabb: az aszpartám méreg. A héten elkezdtem csökkenteni a kólafogyasztást. Ma délelőtt egy pohárral ittam, itthon is egyet. A kávéba hétfőn és kedden cukrot tettem édesítő helyett, keveset, nem jött be. Ma mézzel próbálom, az sem az igazi, de nem rossz.

Rengeteg (RENGETEG) dolgon kell változtatnom, az irány szerintem jó.

Azt hiszem, anyu, amíg élek, hiányozni fog, csak idővel megtanulok majd ezzel együtt élni.