Egy éve és öt napja úgy fogalmaztam meg, hogy légüres térben érzem magam anyu halála miatt. Emlékszem arra az érzésre, és sosem fogom elfelejteni azt a jó 2-3 hónapig tartó első igazi, hatalmas sokkot, a felemésztő hiányt, azt a rengeteg könnyet, az álmatlan, átsírt éjszakákat, azt a szívszaggató nihil-érzést. Még nyár végén is sokat sírtam. Ahogy telik az idő, úgy tűnik, hogy anyu és mami halálával gyászolom el minden eltávozott szerettemet. Így sokszorosan fáj. De az idő múlásával egyre közelebb érzem magamhoz mindannyiukat. Eddig leginkább anyu "beszélt hozzám a fejemben", de azóta mami is, és több napja reggelente régi emlékképekkel ébredek, olyanokkal, amikre 10-20-40 éve nem gondoltam: papi, dédapám, apu... És egyre erősebb bennem az érzés, hogy ahogy élek, az nem az élet, csak egy rabszolga-mókuskerék. És nagyon hiányoznak a még élő szeretteim. Az alvásklinikán még két vizsgálat és egy konzultáció van vissza. Írtam már: szkeptikus vagyok. Nem hinném, hogy találnak szervi okot. Úgyhogy megoldom. (Folyamatosan rajta vagyok, és sikerülni is fog.) A rengeteg nem-alvás nem jár következmények nélkül. Péntekre olyan fáradt lettem, hogy szó szerint küzdenem kellett azért, hogy ott tudjak maradni a munkahelyemen. Összesen 3 óra volt a héten, ami igazán aktívan, energikusan telt: 1 egyik este, amikor eszembe jutott egy nem annyira unalmas szövegfeldolgozási lehetőség, a másik másnap reggel, amikor kinyomtattam, vágtam, gyártottam ehhez a feladathoz a szükséges dolgokat, és 1, amikor egyik este végre rászántam magam és kipakoltam a cipősszekrényt, kimostam és minden cipőt lemostam-töröltem, cipőápolóztam. És néhány 5-10 perc, amikor tudatosan megparancsoltam magamnak, hogy márpedig ezt most megcsinálod. A fennmaradó idő azzal telt, hogy vonszoltam magam egyik kell-ből a másikba.
A mindennapos melós mókuskereket egyre nehezebben taposom (nem csak én...), és amerre a "rendszer" megy, egyre kevésbé tolerálom. Azt mondják, nem a legokosabb, a legügyesebb az életképes, hanem az, aki alkalmazkodni tud a változásokhoz...
Anyu a haldoklásával és a halálával olyan dolgokat tanított, amiket amúgy sosem tapasztaltam volna meg. Azt hiszem, életem egyik legnehezebb dolga eddig az volt, amikor az utolsó estéjén leültem nála és a "beszélgetésünk" után tényleg komolyan és őszintén megkértem: menjen, nem kell szenvednie, mert minden rendben lesz és megleszünk. Azt hiszem, amíg élek, hiányozni fog. Sosem kevésbé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése