Anyu egy hete, szombaton aludt el, hajnali 5-kor. A húgom aznap utazott Budapestről Gyönkre mamikánkat meglátogatni. Kemény csaj a húgom, képzeletbeli zsebei vannak, amikbe bepakolja a különböző dolgokat/gondokat, és csak ott és akkor veszi őket elő, ahol és amikor azoknak helyük és idejük van.
Az otthon személyzetével egyeztetve egyelőre nem mondjuk meg maminak, mi történt. Mert az idő nagy részében jól van, nagyon jól.
A húgom megcsinálta: voltak aznap maminál L-val, és mami nagyon örült nekik.
Október 30-án láttam mamit utoljára (és anyu is). Már nagyon hiányzott. Látnom kellett, de nem tudtam, mikor leszek képes elmenni hozzá, mert kérdezni fogja anyut, ahogy mindig teszi november óta, bárki megy hozzá látogatni.
Megbeszéltük M-val: szombaton (ma) megyünk.
Fél 5 körül ébredtem. Egyből anyu jutott eszembe: egy hete ilyenkor már lassult a szívverése. Nem szabad sírnom. (Mert amúgy is borzalmasan festek, jobb lenne, ha maminak nem lenne feltűnő a sírástól dagadt szemem.) Tengtem-lengtem. 5 óra. Anyunak egy hete ekkor állt le a szívverése. Nem szabad sírni. Főztem egy kávét. Anyu imádta a kávét. Nem sírhatsz. Ránéztem a tűzhelyre, ott állt anyu egyik műanyag tálja (abban hoztam át tőle a maradék zöldségeket). Nem szabad bőgni. A konyhaasztalon a maminak előkészített dolgok egy része. Anyu is így csinálta. Nem, nincs sírás. Mami... Kérdezni fogja anyut. Nem bőghetsz. ...
Az anyuval történt mami-látogatásoknak kész kis forgatókönyve volt. Melyik szatyor, mit viszünk, mit beszélünk... Anyu szinte minden alkalommal főzött maminak almakompótot, mert mami nagyon szereti.
Most M. készítette a kompótot. És maminak nagyon ízlett. Két adagot dobozoltam neki, hát az egész dobozzal egy szempillantás alatt végzett. :)
Aki látogatni megy, visz kis- és nagypárna huzatot, mami szokta áthúzni. Ha mi mentünk, anyu segítségével. Most én segítettem. (Nem sírhatsz.)
Aztán láttam, hogy leette magát, így átöltöztettem. És melengettem a kezeit, mindig fázik. (Anyu szokott ott ülni felmelegíteni. Nem, nem sírsz.)
Beszélgettünk kicsit, aztán jött az ebédidő, visszatoltuk az étkezőbe. (Jön a búcsú, még bírd ki!)
- Nagyon örülök, hogy jöttetek. Puszi mindenkinek! Anyunak jobbulást. (Azt mondjuk neki, hogy anyunak fáj a dereka.) És ha tud, jöjjön!
Na itt volt az a pont, hogy tudtam: nem bírom tovább. Szerencse, hogy közel a kijárat, mert kiértem, és már zokogtam is...
(Igen: előbb utóbb meg fogja tudni, hogy a kisfia után két évre a kislánya is meghalt, ugyanúgy. Nem tudom, van-e jó megoldás. Majd a Jóisten eldönti, mi lesz.)
M. meghívott ebédre. (Ott is anyu jutott eszembe, ettünk már vele ott, és tavaly egyszer ott kávéztunk Gyönkről hazafelé. Kávét Szekszárdon ittunk, ahol szintén voltunk anyuval. M-nak is sokat jár anyu a fejében (hiszen szinte "fogadott fia" volt), a kávézóban, amikor rendeltünk, mondta is: anyu sima presszót rendelt volna cukor nélkül, tejjel...
Az utóbbi időben nem kevés óriási feladat elé állított az élet. Hatalmas terheket pakolt a vállamra. Bármi történt is, mindig kaptam annyi erőt, hogy a kibírhatatlant is kibírtam. De anyu hiánya napról napra jobban fáj. Innen most úgy néz ki: ez az örökkévalóságig így megy majd...
