Kettő...
...négy...
... és öt éve is dobozoltam ezen a napon...
... nyolc éve
málnás piskótát sütöttem. Hát irigylem az akkori önmagamat, utánzásra méltó.
Tavaly pedig -simán emlékszem rá- megvolt az első idegösszeroppanásom.
Anyut még mindig nem hívták vissza a szekszárdi onkológiáról, több mint két hét után sem. Anyu azt kérte, várjunk még, biztosan hívni fogják, de napról napra rosszabbul volt és nőttek a fájdalmai, nem várhattunk, kérése ellenére szó szerint minden követ megmozgattunk a segítségért. Már ragasztottuk a tapaszt, ami sajnos nem hatott, és amitől reggelente kegyetlenül rosszul volt. Nem teljes gyomortartalmat hányt (bár ilyenkor már szinte nem evett), órákig ökölődött, de azt is szó nélkül tűrte. Muszáj volt elérni egy onkológust, egy éve ezen a napon próbálkoztam elérni Mohácson, munkanapon, és amikor végre felvették, elhajtottak: nem tudnak időpontot adni. Ekkor sírtam el magam először (a tanáriban). Nem elsősorban azért, mert Magyarországon élünk, ahol semmi, de semmi nem úgy működik, ahogy kellene, ahogy lehetne, hanem mert én napi szinten láttam anyu borzalmas kínjait, a szemem előtt haldoklott, és én sehogy nem tudtam neki segíteni.
A blogom életem felszínének csak egy nagyon vékony hártyáját engedi megmutatni. Mindaz, amit leírok, főleg a "rossz", a "nehéz" dolgok, többszörösen hatványozható: a félelmeim, a fájdalmaim, az elakadásaim, ami a munkámról írok. Régebbi bejegyzéseimet olvasva sokszor az érzem: már egyáltalán nem tudok írni, fogalmazni. De az élet több területén ugyanezt érzem: nem tudok már főzni, nem tudok tanítani, nem tudok vezetni, nem tudok kapcsolódni emberekhez, nem tudok már semmit.
Gyakran látom magam "felülről", "kívülről". Ilyenkor két gondolat fogalmazódik meg bennem határozottan. Az egyik: Timi, dönthetsz. A másik: valahol mélyen megvan benned az erő mindenhez.
Mostanában hajnaltól tudok aludni, de leginkább reggelente. Előfordult a héten, hogy nem hallottam az ébresztőt és M. keltett. Az elalvás nehéz. Szapora a pulzusom/nagyon erősen ver a szívem, és megállíthatatlan vízesésként robognak a fejemben a gondolatok, szemem előtt a képek. Sokszor látom anyut olyan -nehéz- szituációkban haldoklása idejéből, amikre már nem is emlékeztem. És persze azokat a jeleneteket is, amik tisztán a szemem előtt vannak. Annyira fáradt vagyok ilyenkor már, hogy nem vagyok képes az antistresszen tanult légzéstechnikát sem alkalmazni, és gyakran csordogálnak a párnámra könnyek is. Amire elaludnék, melegem lesz, begörcsöl a lábam, köhögnöm kell, szomjas leszek, mosdóba kell mennem, érzem a matrac redőit...
Főleg munkanapokon irtózatosan elfáradok. Csütörtökön szabin volt Szajkon a ped.asszisztens, azaz az év eleji helyzet állt elő, mindent is kellett csinálnunk. Akkor azt mondtam: ha ez mindig így lenne, eljönnék, mert egyszerűen nem bírnám.
Pozitívum: a munkában van egy dolog, amit mindig úgy szoktam csinálni (van köze a "nem csinálok segget a számból" szituhoz), de egyszer (egy tanuló nézőpontját figyelembe véve) megfogadtam, hogy többször-úgy-soha. A héten is előállt egy hasonló szituáció, és én kezdtem volna, ahogy szoktam. De eszembe jutott a korábbi történet és hogy mit fogadtam meg, így nem tettem meg. Ez másnak apróság lehet, de nekem nagy szó, hogy tudok változtatni a megszokáson, hogy tudom még jobban a gyerek érdekeit figyelembe venni, és nem utolsósorban nem okozni ezzel lelkiismeret-furdalást magamnak.
Pozitívum még, hogy tudok néhány kis dologban tudatos lenni. Például nem csinálom meg (apróságokra gondolj) más dolgát, nem segítek, ha nem kérik, még magamban sem formálok véleményt apró-cseprő dolgokról, mert egyáltalán nem biztos, hogy jól látom-e a helyzetet és az sem, hogy az amit jónak gondolok, az jó.
Nagyon élvezem az időjárást: a hűvöset, hogy lehet levegőt kapni, hogy aludhatok nyitott ablaknál. A nyár, a hőség, a klímahasználat szörnyen megviselt.
És anyu büszke lenne rám, mami pedig tapsikolna örömében, hogy most pl. egész héten igazán "csiniben" jártam dolgozni.
(Mára ennyi. Órák óta írtam ezt is részletekben.)
