A fura hétvége után hétfőn hulla fáradtan mentem dolgozni. Egész nap ásitoztam, bármikor el tudtam volna aludni. Ráadásul a hétfő a(z egyik) legnehezebb napom, hosszú, tömény, hát örültem, amikor hazaértem...
A kedd kicsit konszolidáltabb volt: időben mentem aludni, ez is nagy mértékben hozzájárul a nap véghezviteléhez.
A mai (szerda) nap is hosszú volt és tömény. Nem egy óra volt, amiről legszívesebben kirohantam volna... Október-november körül még azt gondoltam: nem tudok már tanítani, nem értek a gyerekekhez, öreg vagyok már ehhez. Mert hogy úgy láttam, hogy csak én vagyok így ezzel (hogy az óra nagy része fegyelmezés, hogy én a fejem tetejére is állhatok, mert semmi, de semmi nem érdekli őket...). Azóta sok kollégával beszéltem, egyre többen érzik így magukat. De ma meglepődtem, amikor egy roppant tapasztalt kollégával beszélgettem, aki aztán igazán ért a gyerekek nyelvén, és mesélte, hogy egyszerűen nem tudta elmondani, amit szeretett volna órán, mert mintha a falnak mondaná, senki nem figyelt rá, hát kiment a teremből és legszívesebben elsírta volna magát. Mindig mondom azoknak, akik aaaannyira irigylik a pedagógusokat: csak egy hetet csinálj végig velem, nem helyettem, és sikítva fogsz menekülni. Ma beszélgettem egy csajszival, aki szokott bölcsikben-ovikban-sulikban fotózni, ő mondta, hogy sosem gondolta volna, mennyire megterhelő idegileg főleg az iskolákban a folyamatos zaj... És az csak a zaj...
Holnap a sze-i munkatársak jönnek B-ra hospitálni, jövő héten B-on nyílt nap (1.-2. osztályos németet kell tartanom), közben szinte minden napra külön program, á, nem ragozom.
Ma a (suli)nap végefelé átsuhant egy gondolat a fejemben, nem rossz, nem rossz, ízlelgetem. Ha megvalósítom, szinte mindenki jól jár.
