2017. szeptember 29., péntek

Péntek

Hogy megpróbálok "normálisan" létezni a világban, nem azt jelenti, hogy elfelejtettem volna, amikor ez nagyon nem így volt. Nem tudok egy -valamilyen mondanivalóval bíró- filmet teljesen egészében végignézni, akkora érzelmi teher a főhőssel érezni, olyan emlékek ébrednek fel bennem, amiken még nem vagyok teljesen túl, szinte megrázkódtatás visszaemlékezni arra, ami már rendben van bennem, de egykor én is átéltem.

Néhány éve ebben a még napsütéses, de már hűvös, nyirkos reggeles időszakban életem eddigi legmélyebb mocsarában süllyedtem lefelé. Mindig és egyre csak lejjebb és lejjebb. Nem voltak napok, nem létezett nappal és éjszaka, fogalmam sem volt térről és időről. Időtlen volt az idő, nem érzékeltem, süt-e a nap, nem tudtam, ez a tegnapi naplemente vagy a három nappal ezelőtti. Csak a lakás létezett, de az is rajtam kívül. Én csak egy bűzlő, bugyborékoló, sötétszürke mocsár voltam, egy lassan, de biztosan magamat teljesen eltemető ingovány. 

Ekkor már sírni sem tudtam. Úgy, ahogy a halál beállta után nem sokkal a lélek kiszáll a testből, olyan észrevétlenül tartott életben a légzési ösztön, de ez voltam, semmi más: egy még éppen lélegző emberi test. Egy elmenni készülő, mindenfajta érzéstől, érzelemtől mentes roncs.

Napok teltek el úgy, hogy semmit nem tudtam a világról, hogy még azt sem fogtam fel, hogy létezem. Majd újabb napok ugyanígy. Rengeteg idő.

Valamiféle életösztön munkálkodott bennem, hiszen nem sokkal később eljutottam Dr S-hez. Aki még lejjebb nyomott a saját ingoványomba, hogy megtudja: tényleg ki akarok-e jönni onnan vagy fölösleges fáradnia. 

Különböző feladatokat kaptam nála és mindig volt házi feladat is. És ezeket keményen be is vasalta. Az egyik alkalommal megkérdezte, mit csináltam a két nap alatt, amíg nem voltam nála. Egyszerűen nem volt mit mondanom. A következő megbeszélésen feltette ugyanezt a kérdést. Annyira emlékeztem, hogy voltam egyszer a mosdóban. "Jó, ez mondjuk 10 perc. És a többi 47 óra 50 perc?" Csak néztem rá kétségbeesve, és magam sem hittem el, hogy megint eltelt két nap a tudtom nélkül. Ekkor kaptam azt a házi feladatot, hogy egy hétig minden nap minden egyes tevékenységemről percre pontosan naplót kellett vezetnem. Pár nap után volt csak annyi erőm, hogy a disznóólra hajazó lakásban a kupacok alól előkotorjam a naptáromat. De írni még nem volt energiám. Aztán a következő terápia napján reggel nagy nehezen erőt vettem magamon, és felírtam, ha csináltam valamit. A következő alkalomra már vittem a listát. Soványka volt, de néha már szerepelt rajta értelmes dolog is: "főztem kávét". 

Még mindig időtlenül léteztem, és hatalmas feladat, nagyon fárasztó tevékenység volt a napirend jegyzetelése. De egy belső, nagyon halk, nagyon halovány hang az agyamban azt suttogta: Csináld, csak csináld. Gyerünk, húzd ki magad a mocsaradból!

Minden egyes megbeszélésen Dr S-sel nehezedtek a feladatok. Ahhoz is egy hétnyi erő kellett, hogy egyáltalán megjelenjek nála, ott lenni, hallani a kérdéseit, amik tőrt döftek a szívembe, amik felbolygatták a még meglévő kis agyamat, a nem létező erőmet is megsemmisítették, és minden egyes alkalommal elhatároztam: én ide nem jövök vissza többé. De az a kis hang a fejemben, még ha még mindig szörnyen halkan is, de csak suttogta a magáét. Talán ez volt az egyetlen, az utolsó szalmaszálam.

Fejlődtem, mert egy idő után a teljes napirendet meg tudtam mutatni Dr S-nek. Nem volt rajta sok minden, de mindaz szerepelt rajta, amit csináltam.

Ekkor nehezedett a dolog: ki kellett töltenem tevékenységgel a kimaradt órákat. Minden napra keresnem kellett egy apró célt, valamit, amit előre tervezve másnap véghezviszek. Mint például a fogmosás. Tervezni volt a legnehezebb. De ahogy telt az idő, nagyon lassan kitöltöttem az órákat. (Emlékeztek? Ekkor horgoltam el a fél vagyonomat.)

Eszembe jutott mindez, mert most a ló túlsó oldalán vagyok. Nem elég a nap 24 órája, tele vagyok időpontokkal, határidőkkel, feladatokkal, megjelenéssel, utazással, találkozókkal, munkával (...) Arra gondoltam, hogy Dr S feladata beválhat most is "kifordítva": a sok minden mellé/helyett "üres" órákat kellene beiktatni, olyan semmittevőset, ráérőset, nem rohanósat. Tudatosan. Először csak kicsiben. Mondjuk végignézni egy filmet, egyszerre, nem négy-öt nap ugyanennyi részletben. És ha ezt gyakorolnám, egy napon talán sikerülhetne valamiféle egyensúlyt kialakítani, ahol a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad...

Saját fotó. Azt a címet adtam neki, hogy Csillaghullás.