Péntek

Hogy megpróbálok "normálisan" létezni a világban, nem azt jelenti, hogy elfelejtettem volna, amikor ez nagyon nem így volt. Nem tudok egy -valamilyen mondanivalóval bíró- filmet teljesen egészében végignézni, akkora érzelmi teher a főhőssel érezni, olyan emlékek ébrednek fel bennem, amiken még nem vagyok teljesen túl, szinte megrázkódtatás visszaemlékezni arra, ami már rendben van bennem, de egykor én is átéltem.

Néhány éve ebben a még napsütéses, de már hűvös, nyirkos reggeles időszakban életem eddigi legmélyebb mocsarában süllyedtem lefelé. Mindig és egyre csak lejjebb és lejjebb. Nem voltak napok, nem létezett nappal és éjszaka, fogalmam sem volt térről és időről. Időtlen volt az idő, nem érzékeltem, süt-e a nap, nem tudtam, ez a tegnapi naplemente vagy a három nappal ezelőtti. Csak a lakás létezett, de az is rajtam kívül. Én csak egy bűzlő, bugyborékoló, sötétszürke mocsár voltam, egy lassan, de biztosan magamat teljesen eltemető ingovány. 

Ekkor már sírni sem tudtam. Úgy, ahogy a halál beállta után nem sokkal a lélek kiszáll a testből, olyan észrevétlenül tartott életben a légzési ösztön, de ez voltam, semmi más: egy még éppen lélegző emberi test. Egy elmenni készülő, mindenfajta érzéstől, érzelemtől mentes roncs.

Napok teltek el úgy, hogy semmit nem tudtam a világról, hogy még azt sem fogtam fel, hogy létezem. Majd újabb napok ugyanígy. Rengeteg idő.

Valamiféle életösztön munkálkodott bennem, hiszen nem sokkal később eljutottam Dr S-hez. Aki még lejjebb nyomott a saját ingoványomba, hogy megtudja: tényleg ki akarok-e jönni onnan vagy fölösleges fáradnia. 

Különböző feladatokat kaptam nála és mindig volt házi feladat is. És ezeket keményen be is vasalta. Az egyik alkalommal megkérdezte, mit csináltam a két nap alatt, amíg nem voltam nála. Egyszerűen nem volt mit mondanom. A következő megbeszélésen feltette ugyanezt a kérdést. Annyira emlékeztem, hogy voltam egyszer a mosdóban. "Jó, ez mondjuk 10 perc. És a többi 47 óra 50 perc?" Csak néztem rá kétségbeesve, és magam sem hittem el, hogy megint eltelt két nap a tudtom nélkül. Ekkor kaptam azt a házi feladatot, hogy egy hétig minden nap minden egyes tevékenységemről percre pontosan naplót kellett vezetnem. Pár nap után volt csak annyi erőm, hogy a disznóólra hajazó lakásban a kupacok alól előkotorjam a naptáromat. De írni még nem volt energiám. Aztán a következő terápia napján reggel nagy nehezen erőt vettem magamon, és felírtam, ha csináltam valamit. A következő alkalomra már vittem a listát. Soványka volt, de néha már szerepelt rajta értelmes dolog is: "főztem kávét". 

Még mindig időtlenül léteztem, és hatalmas feladat, nagyon fárasztó tevékenység volt a napirend jegyzetelése. De egy belső, nagyon halk, nagyon halovány hang az agyamban azt suttogta: Csináld, csak csináld. Gyerünk, húzd ki magad a mocsaradból!

Minden egyes megbeszélésen Dr S-sel nehezedtek a feladatok. Ahhoz is egy hétnyi erő kellett, hogy egyáltalán megjelenjek nála, ott lenni, hallani a kérdéseit, amik tőrt döftek a szívembe, amik felbolygatták a még meglévő kis agyamat, a nem létező erőmet is megsemmisítették, és minden egyes alkalommal elhatároztam: én ide nem jövök vissza többé. De az a kis hang a fejemben, még ha még mindig szörnyen halkan is, de csak suttogta a magáét. Talán ez volt az egyetlen, az utolsó szalmaszálam.

Fejlődtem, mert egy idő után a teljes napirendet meg tudtam mutatni Dr S-nek. Nem volt rajta sok minden, de mindaz szerepelt rajta, amit csináltam.

Ekkor nehezedett a dolog: ki kellett töltenem tevékenységgel a kimaradt órákat. Minden napra keresnem kellett egy apró célt, valamit, amit előre tervezve másnap véghezviszek. Mint például a fogmosás. Tervezni volt a legnehezebb. De ahogy telt az idő, nagyon lassan kitöltöttem az órákat. (Emlékeztek? Ekkor horgoltam el a fél vagyonomat.)

Eszembe jutott mindez, mert most a ló túlsó oldalán vagyok. Nem elég a nap 24 órája, tele vagyok időpontokkal, határidőkkel, feladatokkal, megjelenéssel, utazással, találkozókkal, munkával (...) Arra gondoltam, hogy Dr S feladata beválhat most is "kifordítva": a sok minden mellé/helyett "üres" órákat kellene beiktatni, olyan semmittevőset, ráérőset, nem rohanósat. Tudatosan. Először csak kicsiben. Mondjuk végignézni egy filmet, egyszerre, nem négy-öt nap ugyanennyi részletben. És ha ezt gyakorolnám, egy napon talán sikerülhetne valamiféle egyensúlyt kialakítani, ahol a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad...

Saját fotó. Azt a címet adtam neki, hogy Csillaghullás.

Itthon, 10. nap: jóL lenni

Megpróbáltam jó lenni. Gyerekkoromtól nagyon sokáig akartam, minden jobban vágytam arra, hogy jó legyek. Esténként rengetegszer sírva aludtam el, szorítottam a sárga macimat és Ildi babámat, és azért imádkoztam, hogy Istenem, csak engedd meg, hogy jó legyek!

Hogy lehetnék jó? Egyértelmű, ha anyu büszke rám. Ha a húgom odavan értem. Ha csupa ötös van a bizonyítványomban, amit fél évente mindig megmutatok a nagyszüleimnek. Ha nincs velem probléma az iskolában. Ha olyan vagyok, amilyennek a srác szeret. (...) Röviden: ha megfelelek. Ha megfelelek mások elvárásainak.

Ezzel két gond volt: nem lehet megfelelni, főleg nem mindenkinek; és valahol mélyen ott voltam én, a személyiségem, az egyéniségem, ami szeretett volna megnyilatkozni, de mivel én máson sem dolgoztam, mint a megfelelésen, ezt sikerült szépen, fokozatosan elnyomnom magamban. De ez nem megy a végtelenségig.

A legőrültebb dolgokat képes voltam elkövetni azért, hogy kedveljenek, szeressenek. Így aztán a nagy -lehetetlen- megfelelési kényszerben bármit tettem is, én voltam a rossz. A lusta, a rendetlen, a nem elég jó, a nem elég szép, a túl sok, a bonyolult. Minél keményebben meg akartam felelni, annál erőteljesebben távolodtam önmagamtól és a valóságtól.

Kényszert éreztem arra, hogy jó legyek. És ez a jó másoknak megfelelő jót jelentette. Ezt vagy azt muszáj volt tennem, ide vagy oda menni kellett, mert mások így látták helyesnek, mert mit szólnának, ha..., mit gondolnak rólad, ha... Elhittem, hogy nincs döntési lehetőségem, beletörődtem, hogy vannak dolgok, amiket csinálnom KELL, amiket MUSZÁJ megtennem. Egy idő után már eszembe sem jutott, hogy mindig van más lehetőség, és hogy jogom van dönteni, máshogy dönteni.

Elhittem, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha feláldozva önmagam megfelelek mások elvárásainak. Bármennyire akartam is, mégsem tudtam megfelelni. Ha beleszakadtam, akkor sem. Mert sokszor változtak a külső elvárások és sokszor egymásnak teljesen ellentmondóak voltak. 

Görcsösen akartam jó lenni, bármit megtettem volna azért, hogy szeressenek, de csak egyet értem el: folyamatosan, napi szinten bántottam magam.

Azt hittem, önző vagyok, ha magamra gondolok. Szentül hittem, hogy önzőség a saját igényeimet néznem. Meggyőződésem volt, hogy ha nem "szolgálok", akkor büntetés vár rám az életben, aztán a pokol kénes tüzén fogok perzselődni az örökkévalóságig.

Pedig az igazi szeretet nem szab feltételeket. Ami elvárásokat rejt, ahol feltételek, ultimátumok (...) vannak, az nem szeretet. Az az önzőség.

Dr S. ennek a témának a megoldásához anno egyetlen kérdést tett fel: "Megpróbálna a vesszőparipája mögé odailleszteni egy "L" betűt?"

jó lenni ---------- jóL lenni

Mi van?! JóL lenni? Én? Azt meg hogy kell? Hát lehet ilyet? Szabad nekem jóL lennem?

Hosszú út vezetett el odáig, amíg egyáltalán felfogtam: mások elvárásai voltam eddig, de igen: én lehetek én, és lehetek jóL. Sőt, ha én jóL vagyok, akkor a világom is rendben lesz körülöttem. 

- Megtanultam elfogadni és szeretni magam. (Igen, mindig ide lyukadok ki: az önelfogadás és az önszeretet az egyik kulcs az élet "nagy problémáinak" a megoldásához.)

- "Loreal". Azaz megérdemlem. A szeretetet, a dicséretet, mindent megérdemlek, mert nem vagyok se több, se kevesebb, mint bárki más.

- Bevezettem néhány dolgot, amivel jobban, jóL lehetek. Az egyik a "köszönöm", gyakorlatilag a "hála". Mindenért. Bármiért. Mindenért és bármiért, amit amúgy egyértelműnek gondolunk.

- Megtanultam, hogy van választási lehetőségem. Hogy sokszor félelmetes nagyot lépni, de érdemes. Hiszen mi történhet? Maximum nem sikerül, akkor vagy újra kezdem, vagy másképp döntök.

- Nem ostorozom magam akkor sem, ha valami nagyon balul sül el. Főleg nem apróságok miatt. Márpedig napi szinten történik velem ilyen: nagyon jó vagyok poharak, tányérok összetörésében (a múltkor Ausztriában maradt a kezemben a lekváros üveg fedele és landolt az összes lekvár az összetört üveg darabjaival a lakás legkülönbözőbb zugaiban, földön, polcon, falon egyaránt); elfelejtek dolgokat; kiborítom, lepacázom, odaégetem, tönkreteszem (...). Emiatt nem vagyok szerencsétlen, nem ragasztom magamra az ügyetlen bélyeget, senki nem tökéletes, mindenkivel történik hasonló, semmivel nem vagyok bénább, nagyobb istencsapása a többieknél.

- Megkerestem a jó tulajdonságaimat és ezekre kezdtem koncentrálni, nem a rosszakra. Így rájöttem, hogy igenis vannak jó tulajdonságaim, vannak dolgok, amikben egész jó vagyok, és igen: akkor lehet engem szeretni. Sőt van, amiért szeretni tudom önmagam.

- Rengeteg "önsegítő" könyvet olvastam, az egyikben találtam Louse Hay tükör módszerét. Utáltam, de csináltam. Kis lépésekkel haladtam, sokat segített abban, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok.

Nekem egy totális szétesés kellett ahhoz, hogy végre elinduljak az utamon. Atomjaimra kellett hullanom azért, hogy megtaláljam önmagam. Hidd el, erre nincs feltétlenül szükség. Elkezdhetsz máshogy látni, máshogy élni most. Akár ebben a pillanatban. Csak légy bátor. Egyetlen lépés kell csak az eddigi önmagadból kifelé. Hogy elindulhass befelé. Hogy jóL legyél.

*** Ha valaki csak akkor tart értékesnek, ha az ő elvárásai szerint gondolkodsz, élsz, akkor valójában nem téged tart értékesnek. Hanem önmagát. Önmaga értékrendjét akarja benned viszontlátni. Mint egy tükörben. Amit ő értéknek gondol, azt szeretné benned látni, azt akarja tőled megkapni. És ha próbálsz megfelelni neki, akkor már nem TE vagy, hanem Ő. ***

Csitáry-Hock Tamás

kép

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Itthon, 9. nap: bűntudat

Tegnap írtam, hogy miért is jó naplót írni. Én legalábbis szeretem. Szerintem tanítja is az embert. Hiszen az évtizedek alatt összegyűlt bejegyzéseket újraolvasva szinte filmként láthatja az ember a saját -és mások naplóját olvasva mások- életét.

Az én naplómnak vannak holt unalmas részei. Legalábbis így, negyvenkét éves fejjel azt mondom: ugorjunk. Avagy: ezt vagy azt kihagyhattam volna az életemből. És itt nem gondolok nagy dolgokra, csupán olyanokra, amik elhagyásával megkönnyíthettem volna a saját életemet, és ezek nem történések, hanem leginkább tulajdonságok, szokások.

A legeslegnagyobb ilyen dolog, ami egyébként egy pofon egyszerű valami: ha visszamehetnék az időbe, őszinte lennék. Elsősorban magammal. Rengeteg kellemetlen szituációt és történést megelőzhettem, kikerülhettem volna. Emellett őszinte és nyílt lennék másokkal. Kimondanám, aminek örülök, kimondanám, ha bánt valami. Mindig magamban tartottam a dolgaimat, nem mertem anyunak elmondani, ha rossz jegyet kaptam, eldugtam, nem beszéltem róla, és mindvégig mardosott a lelkifurdalás, hogy miért nem mondom meg, úristen, mikor találja meg anyu. Aztán persze rájött/megtalálta/megtudta, és nem az egyes miatt szidott meg, hanem amiért nem mondtam el. Ez apróságnak tűnik, de én így éltem az életemet. Az évtizedekig tartó apró lelkifurdalások hatalmas gyötrelemmé állnak össze, gyakorlatilag életem előző nagy részét emiatt (is) végigszenvedtem.

Bűntudatom volt, ha valamit nem tettem meg és lelkiismeret-furdalásom, ha megtettem olyas valamit, amiről tudtam, hogy nem kellene. Ezt egészen odáig fejlesztettem, hogy sok esetben konkrétan megkérdőjeleztem a létezésem létjogosultságát, tehát amiatt is bűntudatom volt, hogy élek, hogy itt vagyok. A vészcsengő így folyamatosan szólt bennem, amíg hozzá nem szoktam. Szörnyű ezt kimondani, de meg lehet szokni, hogy az ember folyamatosan rosszul van, hogy egyfolytában görcsben van a gyomra, hogy tudatosan tartja magát ebben az elviselhetetlen helyzetben. Ahelyett, hogy változtatna. Már általános iskolásként mesteri fokra fejlesztettem a bűntudatot. Mindez odáig fajult, hogy a legtöbb dologtól előre lelkifurdalásom lett, előre "tudtam", hogy úgyis megint badarságot fogok csinálni, hogy úgysem lesz ötös a felelet, oda se megyek ahhoz a sráchoz, mert úgyis csak hülyeséget mondanék neki és csak leégetném magam... Egészen konkrétan megfosztottam magam minden lehetséges boldogságmorzsától, maradtam a mardosó önvádnál, megvétózva minden örömforrást. Ez magával hozta, hogy már olyan dolgokért is bűntudatom támadt, amiért nem kellett volna, vagy amit el sem követtem. A csúcs: mások dolgait is magamra vettem, helyettük is szenvedtem. A cseresznye a habos tortán pedig: mindezt sokáig észre sem vettem!

Nem csoda, hogy semmi önbizalmam nem volt. Börtön volt ez, amibe majdnem életfogytiglan beköltöztem. Persze nem segített a "Miért csak négyes? Igazán lehetett volna ötös is belőle!", a "Nem szégyelled magad, mert..." és társai, de rá kellett jönnöm, hogy amilyen voltam, az a saját felelősségem. Nem mások tettek olyanná, magam váltam azzá: önvádoló, belső tartás (önbizalom) nélküli szenvedésgubaccsá.

A megoldás egyszerű, nekem kicsit sok időbe telt, anno Dr S. is segítségemre volt benne a kérdéseivel.

- Olyannak kellett látnom magam, amilyen vagyok. Minden jó és rossz tulajdonságommal együtt.

- El kellett fogadjam, hogy ember vagyok. Hogy nem vagyok tökéletes. Hibázhatok. Jogom van hibázni, jogom van a rossz kedvhez, nincs abban semmi rossz, ha néha magam alatt vagyok. Elmúlik.

- Ki kellett alakítanom a másoké helyett a saját elvárásaimat és ezeknek megfelelnem. (Megjegyzem: ez sem egyszerű. Reális "elvárások" kellenek.)

- El kellett fogadnom és meg kellett szeretnem magam úgy, ahogy vagyok.

- Meg kellett tanulnom felelősséget vállalni magamért, a tetteimért.

- Felvállaltam az érzéseimet. A jó kedv mindenkinek tetszik, de most már képes vagyok őszintén sírni vagy szomorúnak lenni, akkor is, ha ez éppen másoknak nem tetszik. Nem játszom meg magam, nem adom elő a jajdehappyvagyok magánszámot, elmondom, ha kérdezik, hogy magammal van bajom, de majd elmúlik.

- És az egyik legfontosabb felismerés: megtanultam és elfogadtam, hogy nem fog mindenki szeretni. És ez így van rendjén.


Úton vagyok még, az út elején, de jó az irány. Az érzelmeim megélésén és kifejezésén kell még dolgoznom, nem kis meló. És az önmagammal szembeni őszinteségen. Mert van mit javítani rajta. De vállalom és megyek tovább.

***Hogy kinek tartod magadat, az meghatározza, hogy mit tekintesz szükségletednek, hogy mi számít, hogy mi fontos neked az életben.

Ami számít neked, az képes lesz kiborítani és aggasztani. 

Használhatod ezt ismérvként annak tisztázására, hogy milyen mélyen ismered magadat. 

Hogy mi számít neked, az nem feltétlenül ugyanaz, mint amit ezzel kapcsolatban mondasz vagy hiszel, hanem amit tetteid és reakcióid számodra fontos és komoly dologként jeleznek. 

Felteheted hát magadnak a kérdést: milyen dolgok aggasztanak és borítanak ki? 

Ha kicsi dolgok képesek aggasztani, akkor az, akinek gondolod magad, pontosan olyan: kicsi. 

Ez lesz a tudattalan hited önmagadról. ***

E. Tolle 

Kép: Dimitri Brodetsky

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Szerda

Vannak helyzetek, amikkel nem tudok mit kezdeni. Benne találom magam szituációkban, amikben szörnyen érzem magam. Rossz, de elmúlik. Majd jön egy újabb, pontosan ugyanolyan szituáció. Megint ledermedek, nem értem, de nem tudom, mit tehetnék, hát elmúlik. Egy-két nap múlva megint csak pontosan ugyanaz a helyzet, a reakcióm is pontosan ugyanaz. És ez megy napról-napra, tudom, hogy nekem kell valamit változtatnom, de nem tudom, mit, hogyan, pedig a helyzet lassan felőröl. Beszélni erről? Egy-két emberrel tudok. Kívülről is ugyanaz a konklúzió: nekem kell(ene) máshogy reagálnom, gyakorlatilag mindegy, hogyan, de máshogy, mert így napi szinten jön ugyanez a szitu, valószínű egészen addig, amíg meg nem oldom...

Nem szeretek magamról beszélni, a problémáimról főleg nem. M-nak, A-nak, a húgomnak néha elmondok néhány dolgot, de nekik is van épp elég bajuk, igazából nem szeretném őket még a magaméval is terhelni. Ezért is volt nagyon nehéz anno rávennem magam, hogy elmenjek pszichológushoz. Ezért volt kegyetlenül nehéz Dr S-nél, ahol alap volt, hogy mindent elmondjak magamról, hiszen enélkül nem lett volna értelme ott lennem. 

Dr S. nagyon sokszor eszembe jut. És sokszor gondolok arra, milyen jó volna vele néhány dolgot megbeszélni. Aztán látom magam előtt és hallom, mit kérdezne, ha beszélnék vele. És van úgy, hogy ilyenkor már tudom is a választ.

Régen volt már, amikor "terápiára" jártam. Amikor irtózatosan magam alatt voltam. Amikor nem is léteztem már. Abban az időben nem voltam jelen a saját életemben, kellett egy külső mentőöv, hogy ki merjem dugni a fejem a saját mocsaramból. Manapság is megélek nagyon mély napokat. Átsuhan ilyenkor a gondolat az agyamon, hogy a legjobb lenne elbújni, a sötét szobába menekülni, a paplan alá és ki se jönni onnan soha többé. De nem választom ezt az utat. Többször van, hogy pityergek. Hogy sírdogálok. Vagy hogy nem is tudom abbahagyni a sírást egy ideig. De ilyenkor elmegyek sétálni vagy futni, rám mesésen gyógyító hatással van a természet, a levegő, a mozgás, a csönd. És az alvás is.

Jönnie kellene a kajafotóknak, ha a blog eddigi történetét nézem. Nincs. Tegnap sem volt. Mert most nem fontos. Van mit ennem, mindenki látta már a vajas-paprikás kenyereimet... Talán ez az adag kenyérke lesz egy ideig az utolsó, vagy utolsó előtti, elfogy az alapanyag. Nem is baj, minden változik, biztosan jó lesz ez így.

Az előző munkahelyem katasztrofális fizetése után most valamivel többet keresek (még mindig nem érem el a minimálbért, alkalmi munkavállalóként havi 15 napot dolgozhatok, akkor is csak négy órában vagyok bejelentve, így fizetem magam után a havi 7050 Ft TB-t is). Így csurran-cseppen egy-két luxus dologra is, például megcsináltathattam a biciklimet (gumicsere, már nem lehetett felpumpálni az elsőt). Már nem számolgatom kétségbeesetten naponta, hogy mennyire nem jövök ki a pénzből. Legyen a csekkekre, aztán pont. A többi majd megoldódik. (Hozzá kell tegyem: a kemény spórolásnak azért megvan az eredménye: három számlán is ezer forint.) Eljutottam arra a szintre, hogy már nem zavar, hogy kikerültem a fogyasztói társadalom bűvköréből. Nekem már nem nyújt élvezetet a shopping, egyre kevésbé vágyom fölösleges dolgokra, harmincadik pólóra, ötödik cipőre... De krőzusnak fogom érezni magam, ha újra telni fog (normális, tápanyaggal rendelkező) élelmiszerre. Hamarosan így lesz, tudom.

R: 2 vajas-paprikás kenyér fele, fél keto kávé
E: a reggeli másik fele, keto kávé (munkahelyen)
V: 3 töltött paprika (köszönöm!), a reggeli kávé maradéka

Mozgás: 9.8km

És hogy ez mi? Nem spanyolviasz, holnap megmutatom.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses

Tudom, milyen a mélyben lenni. Tudom, milyen fuldokolnia az embernek a saját mocsarában, tudom, milyen érzés tele lenni kételyekkel, keresni a hatalmas miértekre a nem létező válaszokat, levegő után kapkodni az oxigénsátorban, elveszettnek lenni, kilátástalannak, sötétnek látni mindent, elvesztve a jelent és a jövőt. Tudom, milyen azt érezni, hogy ez egy hatalmas fekete lyuk, ami beszippantott. Tudom, milyen érzés ilyenkor bezárkózni a szobába, bebújni a paplan alá a sötétben, miközben az ember villám gyorsasággal kegyetlen kemény páncélt épít maga köré, amiben senki nem bánthatja és amivel megvédheti magát önmagától is. Tudom, milyen, amikor a külvilág csiklandozni kezdi ezt a védrendszert, aztán egyre hangosabban dörömbölnek rajta puszta segítő szándékkal, de ezzel csak annyit érnek el, hogy az ember tovább erősíti a bástyákat, belülről. Tudom, milyen napokon, heteken, hónapokon át csak sírni egészen addig, amíg elfogynak a könnyek és az élet már csak arról szól, hogy megpróbálsz lélegezni. És amikor teleszívtad a tüdődet levegővel, eldöntheted, hogy így maradsz vagy kikászálódsz a saját gödrödből. Sőt azt is eldöntöd: egyedül teszed-e vagy segítséget kérsz. Én anno kértem. És Dr S-sel való közös munkánkkal, a kérdései segítségével lassan elkezdtem megtanulni, megismerni önmagamat.

Nem egy és nem kettő -virtuális és személyes- ismerősöm fordult hozzám ezzel kapcsolatos kérdéseivel. Azért hozzám, mert vagy szemtől szemben ismerik a történetemet, vagy olvasták a blogon és bátornak találtak, amiért nyíltan vállaltam-vállalom ember mivoltomat, a hibáimat, a gyengeségeimet. Nem tudok tanácsot adni, csak a kérdésekre válaszolni a saját aspektusomból. Hiszen ezt a harcot csak egyedül lehet megvívni, még ha egy időre orvosi (baráti, gyógyszeres, spirituális...) segítséget veszünk is igénybe, a mocsár mindenkinek a sajátja, nem egy társadalmi, össznépi esemény, hanem kemény magánügy. Az egyénen múlik, mit kezd a "fekete lyuk-szindrómával", a kemény élethelyzettel. Hogy tanul-e belőle, megtanulja-e a leckét és hogyan dugja ki a fejét az ingoványból, majd lép ki a szilárd talajra. 

Számomra óriási plusz energia, engem is feltölt, épít, ha -bármiben- segíthetek másoknak. Mindig szívesen tettem, ezután is így lesz. És most eljött az ideje, hogy magamnak is segítsek. Mert habár sok mindenben jó az irány, van jó néhány dolog, amiben változtatnom kell. Ahhoz, hogy jelenlegi helyzetemben ezt ilyen nyugodtan tudjam szemlélni, kellett az a bizonyos mélység, túl kellett élnem a saját, lehúzó ingoványomat. Gondolok mindazokra, akikről tudom, hogy gondjuk van, és mivel csakis saját magatok tudtok kimászni a gödrötökből, máshogy most nem segíthetek: küldök egy virtuális nagy ölelést.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Péntek: fogorvos négyszer, gömbcsukló, elalvást segítő technika

Délelőtt fogorvos, reggel 8-tól. Inkább fogorvosok. (M. elfuvarozott, hálásan köszönöm!) A dokim szabadságon. Sebaj. Irány a körzeti fogorvos. Szabadságon. Helyettese a szomszéd szobában. Asszisztens kijön, panasz után érdeklődik. Elmondom: nem fáj, de kitört egy darab a fogamból, csak annyit szeretnék kérni, hogy a doki nézze meg, kell-e vele valamit kezdeni vagy várhat. Asszisztens be. Olyan negyed óra múlva asszisztens ki: a doki nem néz bele a számba, ha nem fáj, biztosan nincs gond. Csak egy kósza kérdés: miért fizetem a havi 7000 Ft TB-t magam után rendszeresen? Utolsó lehetőség: a dokim kijelölt helyettese, szintén sürgős esetben, magánpraxis. Egy próbát megér, max ő is elküld. Váróterembe be, helyzetjelentés az asszisztensnek, aki elkérte a TAJ kártyát és a lakcímkártyát, 2 perc múlva pedig a székben ültem. A doki nagyon kedvesen és lelkiismeretesen elmondta a helyzetet, mi történhetett a fogammal, majd kaptam egy ideiglenes tömést, hogy biztonságban legyen a gyakorlatilag nyitott fog, és nem kellett fizetnem egy fillért sem. Sőt azt is mondta, ha fájni kezd, menjek vissza és megcsinálja, ne szenvedjek hétfőig (akkor már rendel a dokim). Szerencsére nem fáj. Hálás vagyok az SZTK-s dokinak, amiért szó szerint pillantásra sem méltatott, mert így megismerhettem a magándokit, aki ellátott és megnyugtatott.

A kocsi is rendben, végül nem a bowden szakadt el, hanem azon van valami gömbcsukló, amin van valami gumigyűrű, az tört el. Z. elmagyarázta, de ennyi erővel egy receptet is elmondhatott volna kínaiul, abból ugyanígy nem értettem volna egy mukkot sem. Megragasztották. Ha ez tart, mákom van. Ha nem, na ezt le se írom, mert még bevonzom...

Bevonzás... Napok óta van egy olyan gondolatom, hogy kapok 65 ezer forintot. Egyre gyakrabban felbukkan a fejemben. Persze, hogy jól jönne, úgyhogy ezen a gondolaton azért szívesen elmélázok.

Már úgy járok állásinterjúkra, mintha csak bemennék a fürdőbe kezet mosni. Ma is voltam. És ez az első hely, ahol nem kértek szakképesítést. Pár nap múlva újra beszélünk.

Azért kavarognak bennem az ellentétes gondolatok a munka kapcsán. Szeretnék itthon maradni, mert iszonyatosan fárasztó a külföldre mászkálás, nem a legszívderítőbb állandóan csomagolni, pakolni, utazni, gyakorlatilag nem él az ember se kint, se itthon. Imádok Mohácson lakni, egyszerűen imádom ezt a várost. És szeretnék itthon elhelyezkedni, ha lehetséges. Hogy tudjam, eljön a munkaidő vége és nem két-három hétig kell egyfolytában, éjjel-nappal készenlétben lennem. Hogy ne kelljen állandóan csomagolnom. Hogy akár gyalog el tudjak menni a munkahelyemre. (Érdekes, mert eddig bárhol éltem is, ilyen még nem volt.) Itthon -egyelőre- tanítóként kereshetném a legtöbbet, viszont tanítani nem szeretnék. A többi munka meg minimálbért fizet. Ma belegondoltam, hogy kint egy hét alatt megkerestem ennyit. De tudom, hogy a pénz nem minden. Viszont azt is tudom, hogy még a legminimálisabb szükségletek fedezésére sem sok a minimálbér. És akkor még nem tankoltam, nem volt műszakin a kocsi (adjam el? 8 hónapot güriztem érte Olaszországban...), nem voltam fogorvosnál (...). Átgondoltam (újra), min tudnék spórolni. Öt dolgot találtam, de az egész együtt sem egy nagy tétel. És morfondíroztam tovább: olcsóbb albérlet? Ennél olcsóbb lakás nincs, max akkor hozhatnám ki -talán- kevesebből, ha egy szobát vennék ki valakinél. Lemondhatnám az internetet... Meg a telefon előfizetésemet... Ez nem az összes kérdés, ami felmerül bennem és korántsem a teljes gondolatlista. Mivel nincs értelme, nem agonizálok. Amíg tart a hartheimi fizetés, maradok itthon, továbbra is keresek állást, amint elfogy (márpedig hamarosan így lesz), max visszamegyek egy-két etapra külföldre, feltölteni a pénztárcámat.

R: 2 vajas-paprikás kenyér, keto kávé

E: kis babgulyás, sült csirke, saláta

V: ld. reggeli

Mozgás: 2.7 km séta

...

Ígértem, hogy leírom, mit kezdek a gondolataimmal, kérdéseimmel, kétségeimmel lefekvéskor, hogy könnyen elaludjak.

Dr S. anno tanított egy technikát. Kell hozzá egy füzet és egy toll az ágynál, mindig elérhető közelségben. Az elalvást nem hagyó kérdéseket kell jegyzetelni egy függőlegesen félbehajtott füzetlap bal oldalára, egymás alá. A legártatlanabb, legegyszerűbb kérdést is, ami nem hagy aludni. (Az, hogy legalább egy órával lefekvés előtt már nincs tévézés, nincs net, a telefon kikapcsolva, alap.) Ezen feljegyzések közül másnap, egy általunk meghatározott időkeretben (de csakis ebben az időben) (max egy óra) öt dologra konkrét megoldást kell találnunk. Ezt kell leírni a kérdés mellé a füzetlap jobb oldalára. Tehát minden nap kell az az idő, amikor az ember egyedül lehet és koncentrálhat. Nálam először ez egy óra volt, és nem is sikerült mind az öt dologra választ találnom; aztán eljutottam a negyed óráig, az öt percig, majd már le sem írtam a kérdéseket, hanem elalvás előtt csak két másodpercben átgondoltam; ma pedig simán megválaszolom őket azon nyomban magamban, amint eszembe jutnak. 

Sokat segít, ha a kérdéssel kapcsolatban az ember átgondolja: tudok rajta változtatni? Mert ha nem, akkor a dolog már nem is kérdés. Például azon aggódni, hogy másnapra esőt mondtak, fölösleges, mert az időjárást nem tudjuk befolyásolni (egyénileg), ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem. Azon is fölösleges rágódni, hogy "miért kell holnap dolgozni mennem?", mert felteszed a kérdést: "Tudok rajta változtatni?", ha a válasz nem: már aludhatsz is, ha igen, akkor másnap ott a pár perc, amíg kereshetsz erre megoldást.

Mivel vizuális típus vagyok, azzal segítettem magamnak ebben a technikában, hogy a füzetet egy fióknak képzeltem, a tollat pedig egy kulcsnak. Amikor leírtam az elalvás előtti kérdéseimet, becsuktam a füzetet, a fiókot, rátettem a tollat, ezzel kulcsra zártam a fiókot, benne a gondolatokkal, amiket majd másnap veszek elő. Nem most, mert most alvás van.

Dr S. ugyan nem mondta, de saját tapasztalat, hogy a kérdések 70-80%-a nem is létezik egyetlen dolog hatására: ha az ember ŐSZINTE saját MAGÁVAL. De csontig. Ha a szívére hallgat, arra a belső hangra, ami mindig mindenre tudja a választ. 

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 23

A közös munkánk kezdetén Dr S. egy kérdésemre így válaszolt:

- Persze, hogy fog tudni normális életet élni. Nagy esélye van rá, hogy belefut az eddigiekhez hasonló kapcsolatba, de akkor már észre fogja venni, ha valami nem stimmel. Valószínű, hogy történnek majd olyasmi dolgok az életében, mint eddig, de maga már tudni fogja kezelni ezeket.

Akkor nevetségesnek hangoztak a szavai, mégis valami halványan derengő szálacskaként magamhoz kötöttem ezeket a gondolatokat és nem engedtem el. 

Május közepe volt. A teraszom előtti fák belombosodtak, amire hazaértem Ausztriából egy újabb két hetes etap után. Mivel még nem laktam itt egy éve, most láthattam először, ahogy zöldbe borul a park, ahogy az egyre terebélyesedő lombok óvva eltakarják a madarak fészkeit és nem a sok betont látom, hanem a zöldellő ágakat.

Gyönyörű idő volt. Csodás, meleg-sárga napsütés, vakítóan kék, tiszta égbolt, harsogó színek, tiszta levegő. Megint gyalogtúráztam. És voltam Dr S-nél. Az egész napom értelmesen, kellemesen, hasznosan telt.

Nem tudtam elégszer megköszönni a sorsnak, hogy így alakult az életem. Nem tudtam elég hálás lenni azért, hogy kezdtem rátalálni önmagamra. Hogy habár még úton voltam, mégis megtanultam a mostban jelen lenni. Ma már tudom, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett. De amíg régen fejjel mentem neki a problémáknak és negatív voltam, rinyáló, magamat sajnáltató, most már látom, tudom, hogy ezek az akadályok az út részei. És mindig is lehetőségem volt választani: nekimegyek vagy átugrom/kikerülöm. Régebben mindenki hibáját, rossz döntését, kellemetlen hangulatát magamra vettem. Saját bajomnak, saját problémámnak tekintettem és éltem meg. Most már látom, észreveszem, ki olyan, mint én voltam, ki mutatja magát erősnek, miközben nagyon is segítségre szorul. 

A július a vizsgák jegyében telt. Az Élet Iskolája írta a tételeket, a Sors osztotta. Naponta kaptam a feladatokat. Emlékeztetőket a „régi” életemből, családi és munkahelyi szinten egyaránt, és csak rajtam állt, hogyan reagálok, meg tudom-e oldani. És én naponta reagáltam és megoldottam. Az egyszerűt is, a nehezebbet is. És naponta visszhangoztak a fejemben Dr S. szavai: „ … már észre tudja venni… már tudni fogja kezelni…”.

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

(13. rész itt)

(14. rész itt)

(15. rész itt)

(16. rész itt)

(17. rész itt)

(18. rész itt)

(19. rész itt)

(20. rész itt)

(21. rész itt)

(22. rész itt)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 22

Este volt már, amire hazamentem. Haza? A lakásba, ahol addig G-ral éltem. Át sem kellett gondolnom: szó nélkül csomagolni kezdtem. Szombat volt. Hétfőn indultam Ausztriába dolgozni. Oda is pakolnom kellett és a lakásból is. Még nem tudtam, miként, még nem tudtam, hova, csak egy dolog járt a fejemben. El innen, el!

Akkor még fel sem fogtam, hogy ez megint menekülés volt. Menekülés a jelenből, magam elől, a gondok, az érzelmeim elől. Ahelyett, hogy leültünk volna és elmondtam volna: oké, hapsikám, akkor kapsz két hónapot. Ha ez idő alatt ez és ez megtörténik, pakolok. És ha ez meg ez nem történik meg, akkor szintén szedem a sátorfámat. Képtelen voltam beszélni. És képtelen voltam elfogadni és kimondani az érzéseimet.

Vasárnapra elkészült az osztrák csomag is és minden más holmim is csomagolásra került. Egész nap pakoltam, zsákoltam, dobozoltam azután, hogy az éjjel talán két órát ha aludtam. A nappaliban, a padlón. Aztán minden átkerült egy tárolóba. Ha jól számoltam, 23-szor fordultam a harmadik emeletről, kocsiba be, egyenként. A tárolónál kocsiból ki. Ott A. segített becipekedni, amiért nagyon hálás voltam, hiszen az érzelmi és a költözéssel, cipekedéssel járó kemény fizikai megterhelés minden energiámat kiszívta belőlem. 

Két nap alatt egy kis burgeremet ettem, egy húsz dekás mogyit és egy marék málnát, plusz csak egy-két óra alvás, az egész napos pakolás, a rengeteg lépcsőzés: vasárnap estére már szó szerint bandzsítottam, alig tudta nyitva tartani a szemeimet és fáztam, mint egy kutya. Négy óra múlva, hétfőn hajnali kettőkor indultam ki dolgozni. Aznap éjjel végül a parkolóban aludtam, a kocsimban. Aludtam? Bóbiskoltam. Talán egy órányit.

Hosszú hetekig harmat gyenge voltam, hevesen vert a szívem, szegényt alig tudtam a mellkasomban tartani. Szédültem, olyannyira, hogy egy salátát képtelen voltam egy álltó helyben elkészíteni, le kell üljek közben. A séták alatt pedig jobban kapaszkodtam E. kis kocsijába mint ő...

E-tel lent lenni sem voltam képes, de nagyon rendes volt, amikor megkértem, hadd menjek fel kicsit, mindig beleegyezett. Anélkül, hogy tudott volna bármiről is. Nehéz volt, hogy amióta csak megérkeztem hozzá Szent Iván éje óta, róla kérdezett. Hogy ugye milyen jó volt vele otthon, ugye főztem neki előre, ugye volt sok közös program? ... Szerette, anélkül, hogy valaha is találkoztak volna személyesen. Hiszen olyan sokat meséltem róla korábban, arról, hogy mennyire szeretjük egymást, hogy milyen szuper terveink vannak, a dalmáciai ház...

Nehéz volt titokban sírni, aztán mosolyogva lemenni és kedvesnek lenni, cseverészni.

Azt hittem, hogy az értelem mindig képes győzni az érzelem felett. Azt hittem, pár nap, és túl leszek az egészen. Azt hittem, egy megcsalt, egy egy évig átvert, megalázott nő majd ripsz-ropsz elfelejt mindent és új életet kezd. Lehet, hogy van, akinek ez sikerül, nekem pár nap alatt nem ment. Nem akartam siettetni. Csak folytak a könnyeim, tele volt a fejem információkkal, a szívem különböző és ellentétes érzésekkel, iszonyúan fáradt voltam, nem tudtam aludni, remegett a kezem... 12 napom volt a hazautazásig, de ekkor még fogalmam sem volt, hova megyek, hova viszem a cuccomat, hol alszom... Úgy éreztem, mintha odabilincseltek volna Szent Iván éjjeléhez. Ez a láthatatlan bilincs visszatartott attól, hogy értelmesen tudjak gondolkodni. Márpedig tudtam, hogy tovább kell lépnem, de ehhez az kellett, hogy megtisztítsam az agyam a kuszaságtól, hogy világosan lássak, tisztán tudjak gondolkodni.

Az alváshiány kegyetlenül megtette a hatását. Dr S-sel való találkozásaim legelején a legégetőbb feladatnak az alvásom normalizálása volt. Mivel már kétszer sikeresen végigcsináltam egyedül egy saját alvásterápiát, először ezzel próbálkoztunk. Az elején sikertelenül. Majd az idő múlásával annyit sikerült elérnem, hogy már napi négy, majd öt órát is tudtam aludni. De ez még mindig nagyon kevés volt. Ahogy telt az idő, a szervezetem bemondta az unalmast. Kijelentette, hogy nem bírja tovább. És tavasszal egyszer csak átkapcsolt „kisbaba a köbön”-üzemmódra. Azaz kikapcsolt, amikor csak tudott, volt, hogy napokig alig voltam fent, csak aludtam. Mégis iszonyatosan fáradt voltam mindig. Amikor ezt elmondtam Dr S-nek, kiderült, hogy az jó, hogy végre tudok aludni, viszont napi 12 óra vagy több alvás is megterhelő a szervezetnek. Alvás közben ugyanis nem mélyen, hanem felületesen lélegzünk, és majd fél nap felületes lélegzés után a szervezetben felszaporodik a szén-dioxid, ezért voltam mindig fáradt. Így az egyik megbeszélésen leültünk és konkrétan összeírtuk a magyarországi és az osztrák, munkás napirendemet. Aztán összevetettük a kettőt és megalkottunk egy olyan, elég kemény alvás-rendet, ami mindkét hétre ráhúzható volt. Így lefekvés 22.30-kor, ébresztő 5.30-kor. Konkrét esti és reggeli rutinnal. Ugye mondanom sem kell, hogy az első hetekben ez teljesen konkrétan kínzás volt. Hiszen iszonyatosan fáradt voltam, legtöbbször már az ébredéskor arra vártam, hogy mehessek végre aludni és legalább egy kis időre elfelejthessek mindent, hogy végre csend legyen a fejemben, ne kelljen gondolkodni… Kínlódtam, hogy fenn tudjak maradni fél tizenegyig, aztán szenvedtem, mert reggel fél 6-kor úgy éreztem magam, mint akin átment jó néhány úthenger. De ahogy telt az idő és következetesen betartottam a megbeszélteket, egyszer csak arra ébredtem, hogy nem vagyok hulla fáradt. Aztán már nem kellett napközben is ledőlnöm pihenni. Ma pedig már arra kell odafigyelnem, hogy fél 11-kor ágyban legyek, ne maradjak fenn tovább. És magamtól ébredek, kissé változó időpontokban, de mindig fél 6 előtt.

De még mindig amolyan furcsa delíriumban teltek a napjaim. Fel sem fogtam, milyen nap van, reggel van-e vagy este. Az evés iszonyatosan nehezen ment, az eddig is nagyon jó emésztésem felturbózódott, csak a vizet kívántam. Edzésre gondolni sem bírtam, hiszen olyan gyenge voltam, hogy leginkább akkor voltam biztonságban, ha ültem vagy feküdtem. 

Dr S-nek két hétig pontosan le kellett írnom a napi tevékenységeimet. Időponttal együtt. Kivel voltam, hol, mikor, mit csináltam, mettől-meddig... Aztán el kellett mondanom neki. Ő pedig számolt. 

- Oké –mondta-, ez a 24 órából 3. Ha a 7 óra alvást is beleszámolom, ez összesen 10 óra. És a maradék 14?

Széttártam a karom:

- Próbálok ébren és életben maradni.

- Elpocsékolja az életét. Kifolynak az órák, a napok a kezei közül. Ezek nagyon hamar évekké adódnak össze és maga ott fog ülni öregen, egyedül és azon fog siránkozni, hogy bárcsak… 

Megint igaza volt. Hazamentem, elővettem egy rakat üres papírt és írni kezdtem.

...

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

(13. rész itt)

(14. rész itt)

(15. rész itt)

(16. rész itt)

(17. rész itt)

(18. rész itt)

(19. rész itt)

(20. rész itt)

(21. rész itt)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 21

Akkor még nem tudtam, hogy mi is pontosan az, ami történt. Csak az orromig láttam, csak azt észleltem, hogy megcsaltak, hazudtak, az orromnál fogva vezettek. J. a levélben megadta a telefonszámát is, hogy ha beszélni szeretnék vele, hívjam fel. Órákig ültem a Medison teraszán. A megbolondulás határán. Nem értettem semmit, csak fájt, mart, égetett, ami történt. 

- Ha lúd, legyen kövér- gondoltam és tárcsázni kezdtem J. számát.

Aki nem akar változni, változtatni, az becsapja, ámítja magát. Én mindig éreztem, sőt tudtam, hogy ahogy élek, az nem jó, ez nem én vagyok, nem ilyen vagyok. Nagyon vágytam arra, hogy megtaláljam a válaszokat a kérdéseimre, viszont iszonyatosan féltem attól, hogy bármi is megváltozik. Féltem a változástól, az újtól. Tudtam, hogy ha minden így marad, ha igyekszem a mostani életemet szépnek látni, megszépíteni, olyan dolgokat belelátni, amik nem is léteznek, az nem szolgálja a fejlődésemet. Ezerszer adtam magamnak és a kapcsolatunknak is új esélyt, mindig próbáltam megmenteni, a saját képemre formálni G-t, megváltoztatni, és nem láttam be, hogy ez egy lehetetlen és fölösleges vállalkozás. A kapcsolatunk már régen elérte azt a szintet, ahonnan nem tudtunk továbblépni, és mindketten beleragadtunk egy olyan személyiségbe, amik nem mi voltunk. Ha nem jön el Szent Iván, lehetséges, hogy egész életemben az önámításba kapaszkodtam volna. Nem lettem volna hajlandó változtatni akkor sem, amikor már régen tudtam, hogy ennek így semmi értelme. De Iván jött, az Égiek küldték nekem, segítségként, hogy el tudjak végre indulni a saját, a sorstól nekem szánt életutamon.

Kegyetlenül össze voltam zavarodva. Ott ültem a pub teraszán, több órás gondolkodás után arra vártam, hogy megérkezzen J., a másik nő, akivel G. megcsalt. A gondolatok hurrikánként tomboltak a fejemben, remegett az egész testem, miközben csak ráztam a fejem, hogy ez nem lehet igaz, nem létezik, hogy velem ez megtörténhet, ez az egész valami tévedés, valami rossz vicc.

J. megérkezett. Nagyon szép, ápolt nő, vékony, csinos, csodás kék szemekkel. Kedves volt. És kiváló emlékezőkészséggel rendelkezett. Megkértem, mesélje el a sztorit a saját szemszögéből. És ő mesélt. Pontos dátumokkal, konkrét eseményekkel. A szívembe minden mondatánál éles fájdalom hasított. Úgy éreztem, mintha egy késdobáló tökéletes gyakorlottsággal adná elő magánszámát: minden egyes kést pontosan a szívem közepébe dobálva. A közös lakásunk már nem csak a kettőnké volt. J. úgy ismerte, mint a tenyerét. A kedvenc fürdőhelyeink már hármas közös élménnyé váltak. Irtózatosan, kegyetlenül rossz volt hallani, milyen volt az élet „otthon” az én osztrák két heteimen. Megtudtam mindent, és amikor már nem volt mit hallanom, elbúcsúztunk.

Este volt már, amire hazamentem. Haza? A lakásba, ahol addig G-ral éltem. Át sem kellett gondolnom: szó nélkül csomagolni kezdtem. Szombat volt. Hétfőn indultam Ausztriába dolgozni. Oda is pakolnom kellett és a lakásból is. Még nem tudtam, miként, még nem tudtam, hova, csak egy dolog járt a fejemben. el innen, el!

(...)

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

(13. rész itt)

(14. rész itt)

(15. rész itt)

(16. rész itt)

(17. rész itt)

(18. rész itt)

(19. rész itt)

(20. rész itt)

Hétfő, kedd (Mo. 14/8-9.)

Hétfő

Étek	Mozgás
R:-	Freeletics 10/4. APOLLON (Hadirokkant változatban: minden gyakorlat könnyítetten elvégezve, ami nem megy, helyettesítve.)
E: kávé kókuszzsírral, 1 szendvics
V: palacsinta

Kedd

Étek	Mozgás
R: kávé 1 tk kókuszzsírral	Freeletics 10/4. METIS (Hadirokkant változatban: minden gyakorlat könnyítetten elvégezve, ami nem megy, helyettesítve.)
E: paradicsomos sült lazac, fűszeres krumpli, saláta, 1 palacsinta, fél kakaós-fahéjas alma
V: 3 Boszi Bounty

Napozás: 1 óra

Habár még mindig van mit faragni-feszesíteni deréktól lefelé, nem őrizgetem a szép rucikat tovább a szekrényben. Ha valakinek nem tetszik, az -egy főiskolai tanárnőm után- az "ü baja". 

"Kezdj el élni most! Ne őrizgesd a legszebb porcelánkészleted egy különleges alkalomra. Ne tartogasd a szeretetedet egy különleges személyre. Életed minden napja különleges. Minden perc, minden lélegzetvétel egy ajándék Istentől."
Mary Manin Morrissey

Tegnap megint mélypont. Nagyon hosszú idő után. Nem jöttem rá, volt-e konkrét kiváltó oka, inkább több apróságból adódhatott össze. Egész nap pizsamában, telefon kikapcsolva, blogot sem tudtam írni. Nem volt annyira mély, mint ezelőtt, de azért szörnyű ezt átélni. Pedig minden erőmmel azon voltam, hogy kirángassam magam. A nap végén azt a gondolatot próbáltam elültetni a fejemben, hogy ez csak egy érzet. És mint ilyen, elmúlik. Egy viszonylag hosszú, keserves zokogás után aludtam el és ma reggel sokkal jobb állapotban ébredtem. Amint kinyitottam a szemem, eldöntöttem, hogy a tegnap elmúlt és a ma más lesz. 

Az első itthoni hetemen -a múlt héten- izomgyulladás, irtózatos, napokig tartó menstruációs görcsölés és jobb bokafájdalom jött egymás után. Ma reggel a hátam kezdett szúrni bal oldalon a második napja tartó fejfájás mellé. Azt hiszem, minden lelki mocorgásom megmutatkozik a testemben is. Nem szomorkodom, nem merülök el a fájdalomban, csak figyelek. Meggyőződésem, hogy a testet nem lehet szétválasztani a lélektől és a szellemtől. Ez a hármas egység oda-vissza hat egymásra és mindig egyensúlyra törekszik. A testünk egy fantasztikusan finom "szerkezet" (ahogy a lélek és a tudat is), mindig jelez, ha valami nem megfelelően működik az egységben. Nekünk "csak" rá kell jönnünk, mi az, amiben máshogy kell, mi az, amin változtatnunk kell.

Szerencsém van, mert az élet-mód-váltásomat nem ma kezdtem: ismerem a testem, tudom, melyik élelmiszerre hogyan reagál, és látom kristály tisztán, hogy elszaladt velem kicsit az a bizonyos paci az étkezéseim terén. Csak egy kicsi ez, csak egy kicsi az, jaj, hát ennyi belefér és milyen vicces, hogy vasárnap hazafelé megettem egy rakat csokikanalat, amit a húgom csomagolt nekem... Tudom, hogy ez így nem jó és érzem is. Tudom azt is, hogy lelki mizériakor szoktam ilyen mértékben kívánni az édességet, de ez sem jelenthet mértéktelenséget. Mindezeken lehet, kell, tudok, fogok változtatni. Rögtön holnaptól (ma már este 9 elmúlt).

A testemre figyelek. Fáradt, gyulladt, napokig pihentettem, hétfőn nagyon lájtosan elkezdtem tornázni megint. És egészen addig így marad, amíg teljesen rendbe nem jövök.

Ma is voltam pszicho megbeszélésen. Hihetetlen, ahogy kibogozzuk a múltat és ezáltal választ kapok a kérdéseimre. Sokat segít, hogy megértem, mi hogyan hat(hat)ott rám, miért lettem ilyen, amilyen. Folyamatosan dolgozunk azon, hogy a rossz mintákat újakkal helyettesítsem, így használjam, és ha lassan is, de haladok. Még egy nagy téma van, amit szeretnék boncolgatni Dr S-sel, aztán a terápiára kiadott pénzt szeretném mondjuk uszodára költeni.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha