.

Itthon, 10. nap: jóL lenni

Megpróbáltam jó lenni. Gyerekkoromtól nagyon sokáig akartam, minden jobban vágytam arra, hogy jó legyek. Esténként rengetegszer sírva aludtam el, szorítottam a sárga macimat és Ildi babámat, és azért imádkoztam, hogy Istenem, csak engedd meg, hogy jó legyek!

Hogy lehetnék jó? Egyértelmű, ha anyu büszke rám. Ha a húgom odavan értem. Ha csupa ötös van a bizonyítványomban, amit fél évente mindig megmutatok a nagyszüleimnek. Ha nincs velem probléma az iskolában. Ha olyan vagyok, amilyennek a srác szeret. (...) Röviden: ha megfelelek. Ha megfelelek mások elvárásainak.

Ezzel két gond volt: nem lehet megfelelni, főleg nem mindenkinek; és valahol mélyen ott voltam én, a személyiségem, az egyéniségem, ami szeretett volna megnyilatkozni, de mivel én máson sem dolgoztam, mint a megfelelésen, ezt sikerült szépen, fokozatosan elnyomnom magamban. De ez nem megy a végtelenségig.

A legőrültebb dolgokat képes voltam elkövetni azért, hogy kedveljenek, szeressenek. Így aztán a nagy -lehetetlen- megfelelési kényszerben bármit tettem is, én voltam a rossz. A lusta, a rendetlen, a nem elég jó, a nem elég szép, a túl sok, a bonyolult. Minél keményebben meg akartam felelni, annál erőteljesebben távolodtam önmagamtól és a valóságtól.

Kényszert éreztem arra, hogy jó legyek. És ez a jó másoknak megfelelő jót jelentette. Ezt vagy azt muszáj volt tennem, ide vagy oda menni kellett, mert mások így látták helyesnek, mert mit szólnának, ha..., mit gondolnak rólad, ha... Elhittem, hogy nincs döntési lehetőségem, beletörődtem, hogy vannak dolgok, amiket csinálnom KELL, amiket MUSZÁJ megtennem. Egy idő után már eszembe sem jutott, hogy mindig van más lehetőség, és hogy jogom van dönteni, máshogy dönteni.

Elhittem, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha feláldozva önmagam megfelelek mások elvárásainak. Bármennyire akartam is, mégsem tudtam megfelelni. Ha beleszakadtam, akkor sem. Mert sokszor változtak a külső elvárások és sokszor egymásnak teljesen ellentmondóak voltak. 

Görcsösen akartam jó lenni, bármit megtettem volna azért, hogy szeressenek, de csak egyet értem el: folyamatosan, napi szinten bántottam magam.

Azt hittem, önző vagyok, ha magamra gondolok. Szentül hittem, hogy önzőség a saját igényeimet néznem. Meggyőződésem volt, hogy ha nem "szolgálok", akkor büntetés vár rám az életben, aztán a pokol kénes tüzén fogok perzselődni az örökkévalóságig.

Pedig az igazi szeretet nem szab feltételeket. Ami elvárásokat rejt, ahol feltételek, ultimátumok (...) vannak, az nem szeretet. Az az önzőség.

Dr S. ennek a témának a megoldásához anno egyetlen kérdést tett fel: "Megpróbálna a vesszőparipája mögé odailleszteni egy "L" betűt?"

jó lenni ---------- jóL lenni

Mi van?! JóL lenni? Én? Azt meg hogy kell? Hát lehet ilyet? Szabad nekem jóL lennem?

Hosszú út vezetett el odáig, amíg egyáltalán felfogtam: mások elvárásai voltam eddig, de igen: én lehetek én, és lehetek jóL. Sőt, ha én jóL vagyok, akkor a világom is rendben lesz körülöttem. 

- Megtanultam elfogadni és szeretni magam. (Igen, mindig ide lyukadok ki: az önelfogadás és az önszeretet az egyik kulcs az élet "nagy problémáinak" a megoldásához.)

- "Loreal". Azaz megérdemlem. A szeretetet, a dicséretet, mindent megérdemlek, mert nem vagyok se több, se kevesebb, mint bárki más.

- Bevezettem néhány dolgot, amivel jobban, jóL lehetek. Az egyik a "köszönöm", gyakorlatilag a "hála". Mindenért. Bármiért. Mindenért és bármiért, amit amúgy egyértelműnek gondolunk.

- Megtanultam, hogy van választási lehetőségem. Hogy sokszor félelmetes nagyot lépni, de érdemes. Hiszen mi történhet? Maximum nem sikerül, akkor vagy újra kezdem, vagy másképp döntök.

- Nem ostorozom magam akkor sem, ha valami nagyon balul sül el. Főleg nem apróságok miatt. Márpedig napi szinten történik velem ilyen: nagyon jó vagyok poharak, tányérok összetörésében (a múltkor Ausztriában maradt a kezemben a lekváros üveg fedele és landolt az összes lekvár az összetört üveg darabjaival a lakás legkülönbözőbb zugaiban, földön, polcon, falon egyaránt); elfelejtek dolgokat; kiborítom, lepacázom, odaégetem, tönkreteszem (...). Emiatt nem vagyok szerencsétlen, nem ragasztom magamra az ügyetlen bélyeget, senki nem tökéletes, mindenkivel történik hasonló, semmivel nem vagyok bénább, nagyobb istencsapása a többieknél.

- Megkerestem a jó tulajdonságaimat és ezekre kezdtem koncentrálni, nem a rosszakra. Így rájöttem, hogy igenis vannak jó tulajdonságaim, vannak dolgok, amikben egész jó vagyok, és igen: akkor lehet engem szeretni. Sőt van, amiért szeretni tudom önmagam.

- Rengeteg "önsegítő" könyvet olvastam, az egyikben találtam Louse Hay tükör módszerét. Utáltam, de csináltam. Kis lépésekkel haladtam, sokat segített abban, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok.

Nekem egy totális szétesés kellett ahhoz, hogy végre elinduljak az utamon. Atomjaimra kellett hullanom azért, hogy megtaláljam önmagam. Hidd el, erre nincs feltétlenül szükség. Elkezdhetsz máshogy látni, máshogy élni most. Akár ebben a pillanatban. Csak légy bátor. Egyetlen lépés kell csak az eddigi önmagadból kifelé. Hogy elindulhass befelé. Hogy jóL legyél.

*** Ha valaki csak akkor tart értékesnek, ha az ő elvárásai szerint gondolkodsz, élsz, akkor valójában nem téged tart értékesnek. Hanem önmagát. Önmaga értékrendjét akarja benned viszontlátni. Mint egy tükörben. Amit ő értéknek gondol, azt szeretné benned látni, azt akarja tőled megkapni. És ha próbálsz megfelelni neki, akkor már nem TE vagy, hanem Ő. ***

Csitáry-Hock Tamás

kép

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 12

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

Nehezen teltek a napok Ausztriában. Az alváshiány, a stressz, a gondolataim szűnni nem akaró harca a fejemben egyre rosszabb állapotba vittek. Az sem segített, hogy kint senki nem tudott semmiről. Mivel még év elején elhatároztam, hogy nem viszem ki a magánéletemet a munkahelyemre, abban a hitben voltak, hogy együtt élek G-ral, minden szánsájn, hepi. E. napi szinten érdeklődött, kérdezett G-ról, kettőnkről, a fejében már az esküvőnket tervezgette és erről gyakran beszélt is nekem. Ha kérdezett, válaszoltam: mintha együtt lennénk, mintha együtt élnénk. Mivel még mindig magam sem tudtam, van-e helye az életemben G-nak, nem akartam még bonyolítani a dolgot.

Ahogy ősszel egyre rövidülnek a nappalok és hosszabbodnak az éjszakák, bennem úgy csökkent az elviselhető napok száma és nőtt a lelkemben a sötétség. Az október határozott lejtőnek bizonyult. Dr S. kérdései is egyre fájóbb pontjaimon érintettek, olyan dolgok is szóba kerültek, amiket mélyen eltemettem magamban, olyanok is, amiket legszívesebben kitörölnék az életemből. Csak ültem ott a teremben. Valahol éreztem, hogy most fel kell adnom és el kell engednem ezt az egész végeláthatatlan harcot, mert elfáradtam. Fel kell adnom, hogy kapaszkodom a múltba és az elképzelt jelenbe, el kell felejtenem, hogy állandóan a jobb és szebb holnapra, a csodára várok. A múlt elmúlt, nem mehetek vissza, nem változtathatom meg. A jövő rejtély. Csak a most van, és nekem most már elegem van saját magamból, abból, ami lettem, abból, hogy állandóan valaki másnak akarjak fontos lenni, hogy mindig valaki mástól elismerést várjak, szeretetet és megbecsülést; belefáradtam a megfelelésbe, az újabb és újabb próbákba, a küzdelembe, hogy valakinek fontos legyek és hogy végre én is úgy érezzem, különleges, egyedi és pótolhatatlan vagyok. Csak ültem ott, válaszoltam a kérdésekre, egyre inkább kinyitottam a lelkem titkos rekeszét és belenéztem: kezdtem felfedezni önmagam. De egyelőre a rekesz tele volt mindenféle lim-lommal, sok volt a kacat, az ismerős és ismeretlen holmi, nem láttam benne rendszert, egyszerűen semmit nem láttam benne, csak szerettem volna, ha hamar, nagyon hamar rend lesz, mert ezt így kibírni képtelenség.

Valahol nagyon mélyen tudtam, de a tudatalattim legesleghátsó zugába elrejtettem ezt a gondolatot, hogy negyven évig én nem egészen én voltam. Soha nem tudtam kimutatni az érzelmeimet, nem tudtam beszélni róluk. Egész pici koromban is külön kegy volt, ha valakinek megengedtem, hogy hozzám érjen, megsimogasson, netán adjon egy puszit. Tüskés voltam, sokszor megközelíthetetlen. Miközben semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy szeressenek. Képtelen voltam kimondani, ha valami vagy valaki bántott, de azt is, ha valami jó dolog történt és emiatt örültem vagy boldog voltam. Szerettem az áldozat szerepében tetszelegni, szerettem, ha sajnálnak, mert addig is foglalkoztak velem. Érdekes módon a pozitív közeledést mindig valamiféle „cselnek” éreztem és nem tudtam komolyan venni. Emlékszem, már általános iskolás koromban az volt a rögeszmém, hogy mindenki szebb, jobb, gazdagabb, értelmesebb, okosabb, tájékozottabb (…) nálam, hogy mindenkinek több joga van élni mint nekem. Így nem formáltam jogot semmire. És elszalasztottam rengeteg lehetőséget. Az én döntésem volt, senkit nem hibáztatok érte.

Az órák, a napok, az október elsuhant mellettem. Ahogy egyre mélyebbre kerültem lelkem ragadós pókhálójában, úgy zárkóztam egyre jobban magamba. A család, a környezetem egyre kevésbé értett, segíteni szerettek volna, de magam sem tudtam, hogyan tehetnék. Egyre szűkebbre zárult a fejem és a lelkem körül egy áthatolhatatlan páncél, már csak épp hogy átszűrődött rajta a külvilág.

Egyre gyakrabban előfordult, hogy csak álltam a lakásban és képtelen voltam megmozdulni. Az agyam kiadta az utasítást a lábaimnak a lépésre, a lelkemnek a továbblépésre, de a testem nem hallotta meg a parancsot és a lelkem is leblokkolt. Napokig nem voltam képes kimenni a lakásból, miközben úgy éreztem: a falak rám borulnak, lassan és biztosan szorítanak egyre jobban, egyre erősebben.

Szenvedtem. Kínlódtam. Megvadult méhkasként rajzottak a képek, a gondolatok a fejemben. Képtelen voltam tisztán látni, nem értettem saját magam, tele voltam kérdésekkel, kételyekkel, miértekkel, és csak nem akart enyhülni a nyomás: ezek a gondolatok szétfeszítették a koponyámat. Nappal is, éjjel is.

Dr S. a gyógyszeres kezelést ajánlotta. Én tiltakoztam ellene. Miért kerülnék egyik függőségből a másikba? Már miért ne tudnám önerőből megoldani azt, ami másoknak egy szempillantás alatt sikerül?

Még mindig találkozgattam G-ral. Habár minden nap megfogalmaztam és elhatároztam: elmondom neki, hogy ahhoz, hogy meggyógyuljak, hogy mindketten jobban legyünk, be kell fejezni ezt a „kapcsolatot”. Aztán sosem mondtam ki. Napok, hetek teltek el így, mardosott az önvád, nem tudtam elviselni magam, miközben hiányzott, mindig. Se vele, se nélküle nem tudtam elképzelni az életemet.

Őrületes energiába telt az egyik legrosszabb gondolatot elhessegetni a fejemből. Ugyanis egyre gyakrabban fordult elő az is, hogy arra gondoltam: ez nem élet így, semmi értelme, valahogy, akárhogy, csak eltűnni lenne jó, megsemmisülni, hogy vége legyen, örökre.

-  De hát miért vagyok így már hosszú hónapok óta? Miért nem tudom kimondani, amit gondolok? Miért nem tudok dönteni? Miért vagyok egyre rosszabbul?

-  Tímea, azért, mert maga társfüggő.

Utáltam ezt a szót. Utáltam, hogy Dr S. nem először mondja ezt nekem. Utáltam, hogy az „állapotomra” létezik egy határozott szó, egy jelző, egy kifejezés, ami amolyan lelki betegség. Utáltam, hogy ilyen vagyok, hogy ez vagyok, utáltam magamat, utáltam, hogy negyven évem alatt erre magamtól nem jöttem rá, utáltam mindent és ez a mérhetetlen utálat csak tovább mérgezte a lelkemet.

(...)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha