2026. január 6., kedd

Vízkereszt 2026

Drága anyukám!

Két éve január 5-én beszéltem "veled" utoljára.  És két éve vízkeresztkor értél át a szivárványhídon, ekkor készült az "anyu-naptár" ezen bejegyzése:


A tavalyi, első évfordulódkor is dolgoztam, akkor is és ma is -lelkileg (is)- nehéz napom volt. Már egyre ritkábban hallak a fejemben, de az érzés, hogy valahogy "itt vagy", hogy "segítesz", megmaradt. (Mit kaptam ma? Tojáslevest. Mintha te küldted volna.) Nehéz most is írni, potyognak a könnyeim. Mert mindenre emlékszem, ami két éve történt. Az embertelen szenvedésedre. A tehetetlenségemre. De arra is, mennyire gyönyörű voltál, amikor végre itt tudtad hagyni a testedet és átértél a túloldalra. Hogy még utoljára láthattam azt a tényleg csodaszép zöld szemedet, és azt a mérhetetlen békét az arcodon.

Így hirtelen két sztori ugrik be veled kapcsolatban.

Az egyik egy téli nappal kapcsolatos. 2012 környékén lehetett, amikor országos havazást jósoltak. Be is jött, szakadt a hó egész nap, ahogy ma is. De te elindultál busszal Budapestre a húgomékhoz. Nem is volt gond, csak amikor hazafelé jöttél, már akkora volt a hó, hogy jelentősen nehezítette a közlekedést, nem érted el a hőgyészi csatlakozást, Szekszárdon ragadtál. Felhívtál, hogy el tudnék-e menni érted, én pedig gondolkodás nélkül beültem az autóba és indultam. Csakhogy már a mohácsi körforgalom után képtelenség volt megkülönböztetni a hatalmas fehérségben, hogy hol kezdődik az út és hol az árok, nem kockáztattam, megfordultam, hazajöttem. Hívtalak, hogy lesz még egy utolsó járat Szekszárdról Mohácsra, gyere hozzám. Így is lett. Amikor leszálltál a buszról, olyan boldog voltál (és én is), hogy biztonságban vagy, hogy csak amikor a lakásba értünk, vetted észre, hogy a táskádat a buszon hagytad. De megoldottuk ezt is.

A másik: ma (vízkereszt) lebontottam a karácsonyfánkat. Visszakerültek a dobozba a díszek. És van egy zacskó is egy bizonyos fajta díszgömbnek. Amit becsomóztam. Aztán rájöttem: kimaradt belőle valami, kibontani viszont nem tudtam. "Anyu-csomó", amiben nagy voltál. Mindent úgy be tudtál kötözni, hogy -igaz, soha nem löttyent-csöpögött ki semmi- kibontani nem lehetett. Így most is fogtam az ollór és vágtam.

Drága anyu, 49 évig az életem része lehettél, 49 évig neveltél, tanítottál. A haláloddal aztán nem ért véget ez a történet, már kezdem látni, mivel mit tanítottál. Melyik "csomagot" vigyem tovább, melyiket kell letennem. Tudom, hogy te tudtad/tudod: képes leszek erre. Köszönöm neked, hogy mindig bíztál bennem.

Nagyon-nagyon hiányzol.