Péntek

Anyu még "jól" volt, amikor november 27-én már 24 órás felügyeletre szorult. Amíg dolgoztam, M. volt vele (és van velünk azóta is, hála érte). A folyamatos lakásban töltött idő miatt anyu teljesen elvesztette az időérzékét, összefolytak a napok, a hetek, az órák, és azt sem mindig tudta követni, mikor ki lesz vele (mikor lesz tapaszcsere, mikor várható az orvos, mikor jönnek hozzá a rokonok, ismerősök látogatni. Akkor találtam ki az "anyu-naptárt". Minden nap felírtam, melyik hónap van, hányadika, ki lesz vele délelőtt, mi a dolog aznapra. Sokszor kis rajz is került a naptárra,s amikor a húgom volt anyunál, kész remekművek is születtek (T., emlékszel az angyalaidra? 😎).

Anyu csökkenő szinuszgörbéje napok óta egyre kisebb amplitudójú. Hetek óta nem eszik, második napja nem iszik. Egyre gyengülő pulzusát a szapora, egyenletes lélegzése kompenzálja. Semmire nem reagál. Napok óta mozdulatlanul fekszik. Én mégis biztos vagyok benne, hogy tudja, kik vannak itt, hogy tudja, hogy sosincs egyedül, és valahogy abban is biztos vagyok, hogy hallja és felfogja, amit mondunk neki. 

Anyut családi berkeken belül terminátornak szoktuk hívni már régóta. Mert ő az. Ha bármit szeretett volna elérni, azt véghezvitte. Tűzön és vízen át. Ha pedig valamit nem akart, akkor az a nem az NEM volt, minden más eshetőséget kizárva. Mondtam is a minap M-nak, hogy anyut hívja már Jézus kedvesen, de anyu határozottan azt mondja neki: NEM! Anyukám, tudom, hogy az utolsó energiamorzsádat sem hagyod kihasználatlanul a földi létedben, de legyen úgy, ahogy szeretnéd. Én mindvégig minden nap megírom neked a naptáradat.