Nagyon szeretek adni, segíteni. Ez valahogy alapból bennem van, nem jelent terhet, különösebb plusz energiát, nem kell megfontolnom, átgondolnom, ha valaki hozzám fordul, amiben tudok, mindig szívesen segítek. Kapni viszont..., na az számomra nehéz. Egyáltalán nem veszem egyértelműnek, magától értetődőnek. Még a saját családomtól sem. Anyu például a lelkemre kötötte, hogy a zöld szatyrot mindenképp pakoljam ki. Tudtam, hogy adott káposztát, salátát, de hát azoknak semmi baja nem lesz, ha egy éjszakányi időre nem teszem hűtőbe. De mivel vagy ötször elmondta, hogy mindenképpen..., így kipakoltam. És volt benne a zöldségen kívül két csomag. Hús. Darált és csirkemell. Anyu csak sejti az anyagi helyzetemet, nem panaszkodtam neki sem, bár olvassa a blogot... Szóval még tőle is nehezen fogadom, ha ad, de ismer annyira, hogy tudta: a husit a tudtom nélkül kell odacsempésznie. Nekem ez nehéz. Márpedig viszonylag sokat kapok. Ebédmeghívást, felajánlásokat, egészségkártyás segítséget, fuvart, és a blog kapcsán is sokan megkeresnek. Számomra "súly", "teher" elfogadni bármit. Fogalmam nincs, miért. Az első gondolatom ilyenkor a "de én nem érdemlem meg", rögtön ezután pedig jön a "de én ezt nem fogom tudni visszahálálni". B. Isti, egy volt kolleganőm kisfia mondta anno, hogy "Kérni nem kell, de amit adnak, el kell fogadni". Megfogadom a tanácsát. Úgyhogy most igyekszem "mellébeszélés" és magyarázkodás nélkül válaszolni az üzeneteimre és elfogadni, amiket felajánlottatok. Nagyon szépen köszönöm.
