Borzalmasan rosszul alszom. Egy éve biztosan. Sőt több ideje is már...
Napra pontosan szinte teljesen biztosan emlékszem mindenre, ami anyuval történt. (És ez már áprilisban kezdődött, akkor már annyira fájt a dereka és hirtelen -sok évtizednyi alacsony után- annyira magas lett a vérnyomása, hogy elvittük egy laborra, ami nagyon magas CRP-t mutatott, én ott már tudtam, hogy baj van.)
Emlékszem így arra is, amikor ma egy éve feljött hozzá a hospice orvos, aki már karácsonyra jövendölte anyu átkelését. Kinyitottam neki az ajtót, kérdezte: Mi újság?, és én mosolyogtam, meghúztam a vállaimat, mert minden laikus is csak húzta volna a vállát, hogy érthetetlen ez az egész. Az orvos bement a már csak hanyatt fekvő, semmire nem reagáló anyukámhoz, megvizsgálta, majd kijött a konyhába és azt mondta: fizikai képtelenség, hogy életben legyen még, hiszen már csak a törzsében van némi keringés. Kérte, hogy a morfin-tapaszokat már csak a törzsre tegyem és a szurit is a hasába adjam (amit anyu, amíg még "észnél volt", nagyon utált, mert nagyon fájt neki). Sokat beszélgettünk még az orvossal a konyhában, javasolta, hogy mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy anyu végre átkelhessen a szivárvány-hídon. Így hívtunk papot hozzá, aki fél órán belül tudott is jönni. Emlékszem, mennyire furán éreztem magam. Jött a fiatal, lelkes pap. Bementünk anyuhoz, aki akkor már tényleg semmire nem reagált. Az atya meggyóntatta. Ott ültem. Majd feladta az utolsó kenetet. (Ha hiszitek, ha nem, még most, egy év elteltével is furcsa, hogy ilyenekről írok.) Rettenetesen új helyzet volt ez is. Tudtam az utolsó kenetről, tudtam, mert dédapám is megkapta anno, csak ott én nem voltam jelen. De itt teljes valómmal jelen voltam, ott ültem, a légzésével szívműködést kompenzáló anyukám mellett, a pap a másik oldalamon. Nagyon furán éreztem magam (hiszen Istenben (egy feljebbvalóban) hiszek, de az intézményesített vallásban nem). Anyu csak feküdt ott, 500-as morfin-tapasszal, semmire nem reagálva, csont (!) soványan, és tudtam: túl sokáig már nem tarthat.
Hallom még ma is azt a fülledt csendet, amiben csak anyu halálközeli légzése volt a "zaj", érzem azt a borzongást magamon, ami próbálta előre jelezni az elképzelhetetlent, hogy ha megtörténik, az még ennél a nihil-érzésnél is keményebb lesz. És amit azóta már tudok: hogy ez az érzés akkor még ténylegesen elképzelhetetlen, és sokkal-sokkal mélyebb és fájóbb, mint az akkor elképzelhető.
De azt is tudtam - és most is ezt mondom: biztos vagyok benne-, hogy anyu még ebben az állapotában is minden evilágon való történéssel tisztában volt, mindent érzett és főként hallott. És bízott bennem ekkor is. Abban, hogy -ahogy ígértem- megleszek, jól leszek nélküle.
Ma anyuval álmodtam. Azt hiszem, a halála óta először. Egy alagútszerűségből jött felém, mosolygott. Jött, de egy milliméterrel sem került közelebb hozzám. Mégis "jött" és mosolygott. (Az a szatyra volt a kezében, ami most a temetős szatyrom.) Álmomban csak értetlenkedtem, hogy ha jön, akkor miért nem közeledik. Éreztem, mennyire jó volna megölelni és puszit nyomni az arcára és puszit kapni tőle, de nem sóvárgás volt, csak egy szimpla érzés. Azt éreztem, mintha azt mondaná: mindig itt voltam és mindig is itt leszek. (Valahol tudom, hogy így van.)
Anyu olyan anya volt, aki világ életében hitt és bízott a lányaiban. Tudom, hogy úgy tudott itt hagyni minket, hogy bízott abban, hogy már nélküle is megállunk a lábunkon, hogy mindaz, amiben igénybe vettük a segítségét, már megvan bennünk és már egyedül is képesek vagyunk megbirkózni vele.
A múlt év (2024) életem eddigi legnehezebb éve volt.
