Álom

Reggel, ébredéskor tudtam, hogy álmodtam valamit, de nem volt meg a sztori. (Általában így vagyok.) Este fél nyolc. Beugrott.

Találkoztam élő családtagjaimmal. Megkérdeztem tőlük, miért születtem újra ebbe a családba, ebbe a testbe? Nem értették a kérdést, csak néztek rám szótlanul.

Találkoztam meghalt családtagjaimmal, megérdeztem tőlük, miért születtem a családjukba, mi a dolgom, miben kell fejlődjek még? És: ha megcsináltam, meghalhatok? 

A tojás

Mindazoknak, aki hisznek ebben, azoknak, akik hinni akarnak benne és mindenki másnak.

"Úton voltál hazafele, amikor meghaltál.
Autóbaleset volt. Semmi említésre méltó, mindazonáltal mindenképpen halálos volt. Magad mögött hagytál egy feleséget és két gyereket. A mentősök mindent megpróbáltak, de nem sikerült megmenteniük. A tested annyira szétroncsolódott, hogy higgy nekem, jobb, hogy így történt.

Ezután találkoztál velem.

„Mi… mi történt?” – kérdezted. „Hol vagyok?”

„Meghaltál.” – közöltem veled a tényt. Nem láttam értelmét a mellébeszélésnek.

„Ott volt egy… teherautó, ami csúszkált az úton…”

„Aha.” – mondtam én.

„Meg… meghaltam?”

„Aha. De ne érezd magad rosszul emiatt. Mindenki meghal.” – válaszoltam.

Körbenéztél. A semmiség vett körül. Csak te és én voltunk ott.

„Mi ez a hely? Ez lenne a túlvilág?”

„Többé-kevésbé.”

„Te vagy Isten?”

„Bizony, én vagyok Isten.”

„A gyerekeim… a feleségem… Mi lesz velük? Rendben lesznek?”

„Látod, ezt szeretem én látni. Éppen most haltál meg és mégis a családod miatt aggódsz. Ez egy igazán szép dolog.”

Csodálkozóan rám néztél. Nem úgy néztem ki számodra, mint egy isten. Inkább, mint egy sima ember. Férfi, de lehet, hogy éppenséggel nő. Esetleg valami homályos hatósági személy. Sokkal inkább egy átlagos nyelvtan tanár, mint a mindenható.

„Ne aggódj.” – válaszoltam. „Rendben lesznek. A gyerekeid emlékeiben mindig a tökéletes szülőként fogsz létezni. Nem volt idejük kialakítani még magukban a lenézés semmilyen formáját az irányodban. A feleséged kívül sírni fog, de belülről meg lesz könnyebbülve. Legyünk őszinték, a házasságod már szétesett. Ha az vígasztal, mély bűntudatot fog érezni amiatt, mert megkönnyebbülve érzi magát.”

„Óó…” – mondtad te. „Most akkor mi fog történni? Megyek a Mennyekbe, vagy a Pokolra, vagy valami?”

„Egyik sem. Újra fogsz születni.”

„Ah, szóval a hinduknak volt igaza.”

„Minden vallásnak igaza van a maga módján. Gyere, sétáljunk.”

Mellettem jöttél, ahogy együtt lépdeltünk át az ürességen keresztül. „Merre megyünk?”

„Igazából semerre, csak jó sétálni, miközben beszélgetünk.” – válaszoltam.

„Szóval akkor mi a lényeg? Ha újjászületek, akkor csak egy üres papírlap leszek, igaz? Egy kisbaba. Az összes tapasztalatom és minden, amit tettem ebben az életemben, nem fog már számítani?”

„Nem úgy van az! Benned van minden tudása, az összes tapasztalata az elmúlt életeidnek. Csak most éppen nem emlékszel rájuk.”

Megálltam és megfogtam a válladat. „A lelked sokkal csodálatosabb, gyönyörűbb és hatalmasabb, mint azt te valaha el tudnád képzelni. Az emberi tudat csak egy parányi részét képes felfogni annak, hogy ki is vagy igazából. Mintha benyúlnál az ujjaddal egy pohár vízbe, hogy megnézd, hideg-e vagy meleg, ugyanúgy teszed bele egy nagyon kicsi részedet a testedbe, hogy amikor kihúzod, meglegyen a tapasztalatod, amire kíváncsi voltál.”

„Ember voltál 48 hosszú évig, szóval még nem tágult vissza a tudatod és nem érzed a mérhetetlen tudatosságod. Ha elegendő időt töltenénk itt, akkor elkezdenél emlékezni mindenre. De ennek két élet közt nincs túl sok értelme.”

„Hányszor születtem újra eddig?”

„Hát… nagyon, nagyon sokszor és nagyon különböző életekben. Ez alkalommal egy kínai parasztlány leszel időszámításunk után 540-ben.”

„Hogy mondtad?” – néztél rám megrökönyödve. „Visszaküldesz az időben?”

„Hát, így is mondhatjuk bizonyos nézőpontból. Az idő, ahogy te ismered, csak a te univerzumodban létezik így. A dolgok máshogy működnek ott, ahonnan én jöttem.”

„Miért, honnan jöttél?”

„Óh igen… Szóval én valahonnan jöttem, valahonnan máshonnan. Vannak mások is olyanok, mint én. Tudom, hogy tudni szeretnéd, milyen ott, de hidd el nekem, nem értenéd még meg.”

„Ah…” – reagáltál egy kicsit csalódottan. „Várjunk csak! Ha én újjászületek más helyekre és más időben, akkor én kapcsolatba léphetek saját magammal bizonyos helyzetekben?”

„Természetesen és ezt meglehetősen sokszor meg is teszed. Viszont mindkét élet csak a saját életére tudatos, szóval észre sem veszi, hogy éppen ez történik.”

„Akkor mi a lényeg ebben az egészben?”

„Most komolyan?” – kérdeztem én. „Most komolyan megkérdezed tőlem az élet értelmét? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit közhelyes?”

„Hát, pedig ez egy kézenfekvő kérdés.” – érveltél te.

Ekkor mélyen belenéztem a szemedbe. „Az élet értelme, az ok, amiért megteremtettem ezt az univerzumot, az az, hogy felnőjél.”

„Mármint az emberiség? Azt szeretnéd, hogy felnőjünk?”

„Nem. Csak azt, hogy te. Az egész univerzumot számodra készítettem. Minden megélt élettel növekedsz, érettebbé válsz és nagyobb, hatalmasabb intelligencia leszel.”

„Csak én? Mi van a többiekkel?”

„Nincsenek többiek. Ebben az univerzumban csak te meg én vagyunk.”

Üres tekintettel bámultál rám. „De… a többi ember a Földön…”

„Mind te vagy. Ők a különböző életeid.”

„Hogy mi? Én vagyok mindenki?”

„Kezded kapizsgálni.” – mondtam egy elismerő vállveregetés közepette.

„Én vagyok az összes ember, aki valaha is élt?”

„Vagy aki még valaha is fog, igen.”

„Én vagyok Abraham Lincoln?”

„Igen, meg John Wilkes Booth is te vagy.” – fűztem hozzá. (Aki megölte Lincoln-t. - a ford.)

„Én vagyok Hitler?” – kérdezted felháborodva.

„És te vagy a milliók is, akiket megölt.”

„Én vagyok Jézus?”

„És a milliók, akik őt követték.”

Ezután némaságba burkolóztál.

„Minden alkalommal, amikor valakinek ártasz, saját magadnak ártasz. Ugyanígy, minden kedves cselekedetedet is önmagaddal követted el. Minden boldog és szomorú pillanat, amit bármelyik ember megtapasztalt vagy meg fog tapasztalni, azt te tapasztalod.”

Ekkor elmerültél a gondolataidban.

„Miért?” – néztél rám kérdően. „Miért csinálod ezt?”

„Azért mert egy napon olyan leszel, mint én. Azért mert ez az aki te vagy. Olyan vagy, mint én. A gyermekem vagy.”

„Hűűű!” – mondtad hitetlenkedve. „Úgy érted, hogy én egy isten vagyok?”

„Nem, még nem. Még csak egy magzat vagy, aki növekvőben van. Amikor végigélted az összes emberi életet az időn keresztül, akkor eléggé felnőttél ahhoz, hogy megszülessél.”

„Szóval akkor az egész univerzum egy… egy…”

„Egy anyaméh, igen. De most ideje, hogy továbbmenj a következő életedbe.”

Majd utadra engedtelek."

-

Andy Weir a "Marsi" és a nemsokára moziba kerülő "Hail Mary küldetés írója.
Fordítás Fábián László
Vékony Zoltán oldaláról

Egy éve

Egy éve még minden más volt. Más volt a nyári szünet, más volt Gunaras- ahol tavaly jót pihentünk, idén bepisilősen elájultam... Tavaly vettem ott az angyalkát. Ma is anyuék sírját őrzi.

(Ez az egy éves gunarasi fotó.)

(Ez a húgom fotója.)

Vízkereszt 2025

2016. január 6-án indultam az első repülős utamra az új, németországi munkahelyemre.

2023. január 6-án együtt buszoztunk fel a húgomékhoz Budapestre.

És 2024. január 6-án költöztél a szivárvány túloldalára. Reggel ötkor. És én ma reggel 5 előtt 5 perccel ébredtem magamtól...

Ma volt az első munkanap a téli szünet után. És népismeret órán a Vízkereszt volt a téma. Egész nap az anyu-naptár utolsó bejegyzését láttam a szemem előtt.

Valahol két világ közt lebegtem egész nap a suliban, de bele tudtam kapaszkodni a jelenbe. Amikor beültem az autóba és elindultam hazafelé, alig mertem megmozdulni, mert olyan érzésem volt, anyu, hogy ott ülsz mellettem. Láttam -a fejemben-, ahogy nézelődsz, hallottam, hogy csacsogsz, ahogy szoktál, amikor együtt utaztunk. Azt "mondtad", amikor a körforgalomhoz értem, hogy gondoljak a cipőmre. Igen, tudom: elszakadt. Hogy ne csináljam már, nem járhatok benne így, vegyek másikat. Úgyhogy nem hazafelé kanyarodtam, hanem a bolthoz. És vettem másikat. Ekkor "megszólaltál", hogy látom-e, hogy mindenhol leárazás van. "Vegyél egy kabátkát a régi tavaszi helyett és biztosan találsz mást is most nagyon jó áron. Most érdemes. De könyörgöm: ne feketét meg szürkét!" Én utálok vásárolni meg ruhát próbálni, de mentem, kerestem, találtam, próbáltam, így lett 5000 Ft-ért egy kabát, egy pulcsi, egy ruha és egy kardigán. Egyik sem fekete. Bepakoltam az autóba. Annyit "mondtál" még: "Ne nézz állandóan az égre a teraszon engem keresve, mert nem ott vagyok. Mindenhol vagyok, benned is. Szeretlek, ahogy ígértem: örökké, örökké, örökké. Mindig veled vagyok. Szedd össze most már lassan magad, mert te még élsz, dolgod van. És nem kell mindent leírni a blogba: még azt hiszik, bolond vagy.".

Roppant élesen él bennem minden, ami egy éve ezen a napon történt. Nagyon hosszú és borzalmasan nehéz nap volt. Amikor egyedül maradtam a lakásodban, akkor azt hittem, azt nem lehet túlélni. Hirtelen szembesültem a fizikai hiányoddal, csak lézengtem, folyamatosan be-benéztem a hálószobádba és konstatáltam, hogy nem vagy ott. És hogy már többé nem is leszel. Erről a mai napig győzködöm magam, hogy elfogadjam. 

Annyira gyönyörű voltál holtan. Az a csodaszép zöld szemed. Az a halvány, nyugodt, boldog mosoly az arcodon, amivel azt üzented: hazaértél.

Azóta már mamika sincs velünk. És ha igaz, hogy ti már együtt vagytok, akkor tényleg minden rendben. Megígértem neked, hogy ha elmész, rendben leszek én is, lassan ideje lesz tartanom magam az ígéretemhez. Még mindig nem tudom, hogyan, de ha te elmentél, ha itt tudtál hagyni, akkor biztos vagyok benne, hogy azért, mert tudtad: képes vagyok rá.

Most már a sok-sok elhunyt családtagunkkal rophatod együtt az égi táncot.

(Saját fotók unokanővérem lakodalmában.)

Először nélküled

Két éve nálad voltam Hőgyészen, öt nap múlva költöztél Mohácsra.

Tavaly is nálad voltam, már Mohácson. 

Gőzerővel vetettünk be minden ötletet, ismerőst, ismerős ismerősét, ismeretlent abba, hogy segítséget, fájdalomcsillapítást kaphass. Napról napra romlott az állapotod. Ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ahogy teltek a napok, úgy erősödtek a fájdalmaid. Eddig sem volt egyszerű nézni, ahogy szenvedsz, innentől pedig percről percre elviselhetetlenebb volt. Nem adtuk fel a kutatást. Tényleg minden követ megmozgattunk.

Ma egyedül jártam végig a temetőket. Életemben először nélküled az ünnepen. Milliószor voltunk már együtt, mindig segítettem és végignéztem, mit hogyan csinálsz, tettem, amit kértél. De most, hogy egyedül mentem, olybá tűnt, mintha sosem láttam volna még ilyet.

A családban mami volt és te, akik mindent tudtatok mindenről, mindenkiről. Ti tartottátok a hagyományokat, amikbe persze minket is bevontatok, de ti tudtátok, mit, mikor, hogyan. Amíg ti éltetek, addig volt "Nagy Asztal" az arany szélű étkészlettel, az isteni főztjeitekkel, süteménnyel, tejszínhabbal. Nálatok volt annyi hely, hogy akár sokan is összejöjjünk. Már nincs a hőgyészi ház, nincs a mohácsi lakás, már ti sem vagytok...

Tegnap este hallottalak a fejemben: "Timi, vidd el holnap a két vázát is". Vázát? "Lent van a tárolóban. Állítsd fel, ott vannak a kövek, rakd körbe őket, hogy ne döntse fel a szél." 

Reggel, indulás előtt nem hagyott nyugodni a gondolat, bementem a tárolóba. És tényleg: ott voltak a vázák, ahogy áthoztam tőled. 

Kölesd felé mentem Tamásiba. Elsősorban azért, mert (az M6-osról a szedresi kihajtónál kell lemenni a pályáról) autópálya minőségű az út Regölyig (a 65-ös maga a borzalom autónak is, utasnak is), másrészt útbaesik Kölesd, ahol kolbászt és szalámit szoktunk venni. Meg is vettem, amit szerettem volna. Akkor megint hallottalak a fejemben: "Tudod: a vázába virág". Bakker, tényleg. Amíg volt a hőgyészi ház és kert, onnan szedtünk krizantémot, te csokrokat készítettél, felcímkézted, melyiket melyik sírra, kinek szánod. Csodaszép csokrok voltak mindig.

(2014-ben is én vittelek ki titeket a temetőkbe.)

Szóval vázába virág. Kölesden a húsbolt (aminek a neve Husiház :)) mellett van egy vegyesbolt, ahol virágot is kapni. Ott vettem a tamási sírra egy csokor virágot apunak és neked.

Lelkileg most nagyon nehéz volt a temetőben, pedig a temetésed óta már nagyon sokszor voltam ott. Felidéztem, mit hogyan szoktál csinálni, de nagyon hiányzott a színes krizantém-csokor a hőgyészi kertből. És ekkor azt mondtam magamnak: oké, anyu nincs már itt, csináld csak úgy, ahogy jónak látod. Tamási után átmentem Nagyszokolyba az édes-nagyapám sírjához. Aztán Hőgyész, dédanyám, mami, papi, kersztapám, dédapám, keresztanyum szülei és testvére, papi rokonai, mami nagymamája. Csak a legközelebbi rokonaim.

Hazafelé Zombán ittam egy kávét és ettem egy sütit neked. (Veled is mindig megálltunk itt.)

Itthon még bolt, aztán haza.

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,

még ma sem értem én;

hogy pár kavics mindörökre bezárhat,

hogy föld alatt a hazád és a házad,

ugyan hogy érteném.

Szabó Magda

Valaki átkelt a szivárványhídon

Óvodás korunk óta ismertük egymást. Egy osztályba jártunk nyolc évig általános iskolában. Közel laktunk, hozzátok jártam zongorát gyakorolni, vasárnaponként jöttél hozzánk és együtt mentünk misére. Aztán kicsit másfelé sodort minket az élet. Az osztálytalálkozókon találkoztunk. És úgy beszélgettünk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Felnőttként megint szorosabb lett a kapcsolatunk. A könyvelőm is lettél. Az utóbbi pár évben gyakrabban beszélgettünk. Amikor először lettél rákos. Amikor másodszor és harmadszor... Elmondtad, szerinted miért kaptad ezeket a betegségeket. Hogy szerinted (is) minden lelki eredetű. És hogy sejted, sőt néhány dologról tudod is, mi válthatta ki. Dolgozni kezdtél magadon, pszichodrámára jártál. Pár hónapja már szinte napi szinten kapcsolatban voltunk. Negyedszer lettél rákos. Áttétekkel. Végig optimista maradtál, habár talán valahol mélyen te is tudtad: ennek most nem lesz jó vége. Minden érdekelt veled kapcsolatban és mindenről írtál: milyen érzés vért kapni, milyen a kórházban, ahol jó pár napja vagy, de orvost még nem láttál... Még múlt héten is. Írtad, hogy olvastad a blogomat, ne is írjak többet, mindent értesz. Nem adtad fel, eszedbe sem volt a halálra gondolni. Emelt fővel, bátran viselted, bármi történt. Nem válaszoltál, így ráírtam az öcsédre. Tegnap este azt válaszolta: óráid vannak hátra. És ma reggel azt írta: elmentél.

Drága R., hálás vagyok, hogy ismerhettelek, köszönök mindent, amit tőled tanulhattam, köszönöm, hogy rávilágítottál, mi a fontos az életben és mi nem, köszönöm, hogy az életem része voltál, és emlékezetemben és a szívemben maradsz, amíg világ a világ.

Mami 🖤

Két perccel az első óra előtt csörög a telefon. Unokanővérem.

- Szia!

- Szia! Mami?

- Igen, most hívtak Gyönkről, ma reggel elaludt.

Nincs kecmec, sírok, majd letörlöm a könnyeimet:menni kell órára. A nap hosszú, a babarci munka után menni kell Szajkra, este 6-ig megbeszélés...

Sírás csak nagy nehezen, otthon.

Ma hajnali 5-kor mami szépen csendben elaludt. Tudtam én, láttam rajta vasárnap, amikor meglátogattam. Éreztem, hogy akkor látom utoljára. Nagyon örülök, hogy el tudtam búcsúzni tőle.

Egyetlen dolog vigasztal: hogy együtt lehet a szeretteivel, hogy végre találkozhat anyuval.

Ezt a gyertyát még Dél-Tiolból hoztam maminak, amikor ott dolgoztam. Anyu aztán Hőgyészről elhozta Mohácsra, amikor ide költözött. Anyu halála után én hoztam haza. És ma meggyújtottam. Mamiért. Többé végképp nem őrizgetek semmi szépséget, hanem használom.

Mamikám, legyen könnyű utad. Nagyon szeretlek.

 

(Sóhaj)

Mintha anyu a halálával vízkeresztkor elindított volna egy változás-lavinát az életemben. Minden (MINDEN) változik, a munkahelyen, a dolgaimban (...). Persze mindent felülír az, hogy anyu elment.

M. nagyon jól tolerálja az anyu elveszése miatti állapotomat. Van, aki kimondja, hogy amit csinálok, az kevés. És ezzel semmi baj nincs. Amit szinte senki nem lát/tud az az, hogy ez a négy hónap alatt nem pihentem, nincs időm magamra (...), hogy ami kintről látszik, annak köze sincs a belső valóságomhoz. Hogy amit nyújtani tudok, abban minden lelki és fizikai erőm benne van. Néha magamon is csodálkozom, hogy egyáltalán ennyire is bírom például a munkahelyen, vagy amikor anyu lakásában garázsvásározok. Nem gyártok kifogásokat, de én érzem, hogyan vagyok, és ahhoz képest -szerény, saját véleményem szerint- elboldogulok a kötelességeimmel. (Mindeközben tudom, hogy mindenkinek megvan a maga probléma-hegye, de akinek még él az anyukája, az elképzelni sem tudja, min megyek keresztül, így megértem mindenki irányomba mutatott elvárásait.)

Nagy változások vannak/lesznek az életemben, de még mindig mindegyik eltörpül amellett, hogy anyu nincs és nem is lesz.

Mamikám nagyon nincs jól.

Eladom az autómat.

Óriási munkahelyi változás lesz.

Eladjuk anyu lakását.

Újabb foghúzásra kell mennem, valószínű, hogy nem az utolsóra.

Augusztusra van időpontom az alvásklinikai vizsgálatra.

(...)

Nehéz bírni energiával.

Nehéz lelkileg és fizikailag.

Anyu nagyon hiányzik.

(Hőgyészen, a Kő-kút forrásnál.)

Anyu, két hónapja állt meg a szíved...

Ma két hónapja állt le a szíved és a légzésed. Hajnali öt óra volt. Várható volt, hiszen már egy hónapja haldokoltál. Hetek óta nem ettél, napok óta nem ittál. S habár tudtuk, te is, mi is, hogy eljön ez a nap, hihetetlen volt mégis, hogy megtörtént. Itt ülök, és egyszerűen még mindig nem tudom elhinni, hogy nem vagy már. peregnek a könnyeim, meg-megállok az írással. A lét egy másik formájában leledzem, amióta a még meleg arcodra adtam puszit és sírtam a holttested felett. Írtam már, de szerintem még fogom is, mennyire gyönyörű voltál, milyen békés volt az arcod, ránctalan. Olyan voltál, mint egy angyal. Az látszott az arcodon, hogy "hazaértél". 

Nagyon sűrű nap volt két hónappal ezelőtt. Hazament Zs., majd hospice Zs., jött M., vártunk, sokat, az orvosra, aztán arra, hogy elszállítsanak. Egyrészt mintha tegnap lett volna, másrészt olybá tűnik, mintha eltelt volna azóta ezer év.

Folyamatosan nagyon nehezen telnek a napok. Ma nyílt órám volt a kicsikkel. Reggel nem sírhattam, hogy ne legyenek dagadtak a szemeim. Az órán énekelték a gyerekek a "Wo is meine Mama?" -egyik kedvenc dalt, hát megint facsarodott a szívem. De mosolyogni kell, a gyerekek nem tehetnek róla, hogy te meghaltál, és hogy én darabokban vagyok azóta is.

Amikor M. is elment, kettesben maradtunk. Már "szagod volt", hiába zártam el a radiátort és nyitottam ki az ablakot. Azóta is az orromban van ez a szag, és nem zavar. Ez az élet szaga nekem. Mert aki megszületik, tudomásunk szerint egyszer meg is hal. 

Ott feküdtél. Békésen. Többször bementem hozzád. Puszit nyomtam a már hideg arcodra. Ott feküdtél a kedvenc pizsamádban, vártuk a temetkezési vállalkozást. Délután volt, amire jöttek érted. Néztem, ahogy visznek le a lépcsőn. Aztán, ahogy az autóval, el. Majd ott maradtam egyedül. 

Tudom: nem szeretnél így látni, ahogy most(anában) vagyok. Tudom: megígértem, hogy megleszek. Rajta vagyok. Csak most még gennyedző sebként fáj a hiányod. 

Tényleg nem tudja, milyen ez, akinek még élnek a szülei/él egy szülője...

(A képen a kis dísz, amit vettem a sírotokra. Tervezek menni Tamásiba (is). Meg mamihoz. Meg mindenhova is. Csak amióta meghaltál, még nem pihentem. Szombaton aludtál el, hétfőn intéztük a temetést, utána dolgoztam. A temetés napján voltam még szabin, de amúgy még nem is pihentem. Pedig kegyetlen (KEGYETLEN) heteken, hónapokon vagyunk túl...)

Az élet része

Még anyu gyerekkorában is, a több generációs együttéléssel a születés (otthon) és a halál (otthon) is az élet része volt. A földi körforgás egész volt. Ma a legritkább esetben szülnek és halnak meg otthon a családtagok. Pedig, ha egy rokon öreg lesz, beteg, netán haldoklik, az ugyanúgy része a nagy egésznek, mint a fiatal, vidám, szép pillanatok. Aki megfosztja magát, a gyermekét ennek a megélésétől, a nagy egészből von meg egy szeletet. Szerintem.

Hargitay Juditnak van erről egy szép írása:

15 éves lehettem, amikor átéltem életem legmegrázóbb karácsonyát. A 84 éves dédnagymamám (nagymamám édesanyja) haldoklott, és az egész család lement a faluba, hogy velük legyünk szenteste. Fel sem merült, hogy az ünnepet a kényelmes, kecskeméti lakásunkban töltsük, és a dédnagyit kórházba vigyük az utolsó napjaira. Mi, a család mentünk le hozzá.
Nagy, hófödte december volt, a nagyszüleim házában fel volt díszítve egy arasznyi fenyőfa. Meghallgattuk lemezről a Csendes éjt (mindig azt hallgatjuk gyertyagyújtáskor), aztán együtt átmentünk egy utcával arrébb, a dédi házába. A dédi egy hatalmas, rózsaszín dunyha alatt feküdt. Az éjjeliszekrényén egy szaloncukorral díszített fenyőág és egy szál gyertya állt, a félhomályos szoba sarkában, egy fotelben ült az orvos. Akkor már csak órák voltak hátra dédi életéből. Amikor beléptünk a szobába, a haldokló, aszott kis öregasszony látványa olyan ijesztő volt, hogy apám ösztönösen magához húzott, és a kezével eltakarta a szememet. Nagyapám halkan odaszólt neki: “Nem kell mindentől megóvni a gyereket, Gábor.” Apám leengedte a kezét, én odaléptem dédihez, aki már nem nagyon tudott magáról, de amikor engem meglátott, kicsit megemelkedett a párnáról, mintha el is mosolyodott volna, és erőtlenül végigsimított a karomon.
Talán negyedórát lehettünk ott, aztán a nagymamám elküldött minket, ő maradt virrasztani. Baktattunk a főutcán, a ropogó hóban. Én megkérdeztem: “Most mit csinálunk, papa?” Nagyapám rám mosolygott: “Elmegyünk az éjféli misére, és mondunk dédiért egy imát. Az egész falu ott lesz, kívánj mindenkinek boldog karácsonyt.”
Sok ajándékot kaptam azóta, drágákat, szeretetteljeseket, de életem egyik legfontosabb ajándékát azon a hóval borított, sötét-szomorú falusi szentestén kaptam meg. A nagyapámtól, akire abban a pillanatban haragudtam is egy kicsit, amiért meg kellett néznem dédit, nem kímélt meg ettől, még az ünnepen sem. Mégis, épp ezzel véste a fejembe, hogy a család nem az én tiszteletemre rendezett kívánságműsor, nem szolgáltatás, hanem vastörvény, amely alól én sem vagyok kivétel.
És ha az egyik családtag öreg, elesett, urambocsá terhére van mindenkinek – vagy épp távozni készül a világból –, akkor is vele vagyunk, mert akkor van a legnagyobb szüksége ránk. Ez fontosabb a díszkivilágításban úszó lakásnál, a bugyogó halászlénél, az ünnepi hangulatnál, az ajándék-kívánságlistámnál. És igen, fontosabb az én lelkemnél is.

kép és H. J. írása: https://www.facebook.com/photo/?fbid=7696045397076690&set=a.299984100016227