Valaki átkelt a szivárványhídon

Óvodás korunk óta ismertük egymást. Egy osztályba jártunk nyolc évig általános iskolában. Közel laktunk, hozzátok jártam zongorát gyakorolni, vasárnaponként jöttél hozzánk és együtt mentünk misére. Aztán kicsit másfelé sodort minket az élet. Az osztálytalálkozókon találkoztunk. És úgy beszélgettünk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Felnőttként megint szorosabb lett a kapcsolatunk. A könyvelőm is lettél. Az utóbbi pár évben gyakrabban beszélgettünk. Amikor először lettél rákos. Amikor másodszor és harmadszor... Elmondtad, szerinted miért kaptad ezeket a betegségeket. Hogy szerinted (is) minden lelki eredetű. És hogy sejted, sőt néhány dologról tudod is, mi válthatta ki. Dolgozni kezdtél magadon, pszichodrámára jártál. Pár hónapja már szinte napi szinten kapcsolatban voltunk. Negyedszer lettél rákos. Áttétekkel. Végig optimista maradtál, habár talán valahol mélyen te is tudtad: ennek most nem lesz jó vége. Minden érdekelt veled kapcsolatban és mindenről írtál: milyen érzés vért kapni, milyen a kórházban, ahol jó pár napja vagy, de orvost még nem láttál... Még múlt héten is. Írtad, hogy olvastad a blogomat, ne is írjak többet, mindent értesz. Nem adtad fel, eszedbe sem volt a halálra gondolni. Emelt fővel, bátran viselted, bármi történt. Nem válaszoltál, így ráírtam az öcsédre. Tegnap este azt válaszolta: óráid vannak hátra. És ma reggel azt írta: elmentél.

Drága R., hálás vagyok, hogy ismerhettelek, köszönök mindent, amit tőled tanulhattam, köszönöm, hogy rávilágítottál, mi a fontos az életben és mi nem, köszönöm, hogy az életem része voltál, és emlékezetemben és a szívemben maradsz, amíg világ a világ.

Vasárnap-anyu és mami

Tegnap kipakoltuk anyu lakását úgy 90%-ban. Órákig folyamatos lépcsőzés, fuvar, cipekedés. Ma jöttek a bútorok nagy részéért. Amíg vártam őket, lehordtam a szemét nagy részét, pakoltam, hogy oda lehessen férni a bútorokhoz. 

Aztán hazajöttem, átöltöztem, és indultam mamihoz. A héten többször telefonáltunk, mert mami tényleg nincs jól. Múlt szombaton voltunk nála M-val, akkor még kiültették, tudtunk is pár szót beszélgetni, megette a befőttet is, amit vittem. Szörnyen gyenge volt és nagyon a saját kis világában, de még "itt" volt. Másnap a húgomék jártak nála, akkor már csak feküdt, szinte ébreszthetetlen volt.

Ma is feküdtél, mami, ugyanúgy, mint anyu a vége felé. Ugyanúgy erőtlenül gyürködted a paplanodat. Ugyanúgy tátva volt a szád, ugyanúgy hallani, ahogy a légzéseddel kompenzálod a lanyhuló szívműködésedet. Ugyanúgy szinte ébreszthetetlen voltál, mint anyu. A bőröd olyan száraz, mint anyué volt. Enni valamennyit eszel, de szinte semmit nem iszol. Ugyanúgy fecskendő volt az éjjeli szekrényeden, mint anyunak a kis asztalán. Meg sem moccansz. Nem kommunikálsz. Mintha anyut láttam volna: az orrod megnyúlt, a szemeid opálosan a távolba révednek. Annyira sem vagy itt, mint azelőtt. Viszont nálad is érzem, sőt tudom, hogy valamilyen szinten felfogod a valóságot. Amikor simiztem a kezedet és abbahagytam, erőtlenül utána nyúltál, megfogtad, és amennyire csak erődből telt, szorítottad a kezemet. Tapasztalataimból ítélve van rá esély, hogy ma láttalak utoljára. Így elbúcsúztam tőled. Ugyanúgy, mint pár hónapja anyutól. Folytak a könnyeim, de nem bántam. Megköszöntem, hogy ennyire jó nagymamám vagy, a sok szeretetet, törődést, gondoskodást, hogy mindig számíthattam rád. A tanácsaidat. Kértem, hogy bocsáss meg mindenért és én is megbocsájtottam neked (ha esetleg kellett volna bármiért, mert én nem emlékszem rá). Neked is, ahogy anyunak 4 hónapja, elmondtam, hogy legyen minden úgy, ahogy szeretnéd. Ha maradnál, legyen, de ha mennél, legyél bátor, mi jól vagyunk és jól leszünk.

Órákig "beszélgettünk". Sírva jöttem el tőled, nem is tudtam egyből hazaindulni.

Irtó (fizikailag is és lelkileg is) kemény hétvége volt. Ezután holnap munkakezdés? Hát gatyafelkötős lesz...