Emlékek és jelen

Egy éve még dolgoztam, mellette már anyunál laktam, kegyetlenül gyorsan romlott az állapota. Egy éve is azt mondtam, amit pár napja megint: kidobom a telefonomat, mert folyamatosan foglalkoztat: prüttyen az email, csippan a Messenger üzenet, jelez a naptár (...). Minden percben van valami, nincs nyugság.

Egy éve estére megint helyzet volt, hatott a vérhigító, túlságosan is.

Ekkorra már konkrétan rájöttem, hogy anyut nem a rák viszi el, hanem vagy belehal a fájdalomba, vagy éhen hal, megfullad, valamelyik gyógyszer mellékhatása tesz oda. És ma már néhány dolgot másképp csinálnék, csak akkor, ott, hiába tudtam, hogy anyu meghal, méghozzá nagyon hamar, még nem tudtam, milyen az, ha a haldoklónak már BÁRMIT szabad. Anyu kért pálinkát. És mit mond a "józan ész"?: bődületes mennyiségű fájdalomcsillapítót kap, más gyógyszert is, nem szabad. Pedig de. Ma már adnék neki.

Két éve még anyuval voltam a hőgyészi háznál és maminál az otthonban...

A menopauza tegnap kihagyott egy napot. Nem voltak hőhullámaim, konkrétan olyan volt a hőháztartásom, mint régen. Azaz majd' megfagytam egész nap, a majdnem 25 fokos lakásban is... Most azt mondom: örülök, hogy mára visszatértek a hőhullámok, mert így kevésbé fáztam a hideg helyeken, és most is egy szál pántos kis trikóban leledzem. :)

Vannak kemény helyzetek, pillanatok. Ma német népismereten a kicsikkel régi karácsonyfa díszt, pattogatott kukorica füzért fűztünk. Én mamikámtól tanultam, milyenek voltak a régi karácsonyok, mit ettek, volt-e karácsonyfa és milyen, hogy teltek az ünnepek. Hosszú évtizedekig jártunk a karácsonyi éjféli misére, ami a gyerekkoromban még tényleg éjfélkor volt. És akkor még voltak igazi telek hóval, kemény mínuszokkal és vastag jégtakaróval, akkor még nem volt fűtés a templomokban, de ezek ellenére mindig menni kellett a szentmisére. Mindig rengetegen voltak, sokszor a bejáratnál álltuk végig. Ma, ezen a néoismeret órán ott volt velem mami. Sokszor ott van, ámulattal nézi a gyerekeket, amikor a régi dolgokról beszélgetünk. Néha rámjön a sírás, de nem engedek szabad utat a könnyeimnek, a gyerekek nem tehetnek róla, hogy ilyenkor nagyon nehéz a szívem. Mami ott van, összekulcsolja az álla előtt a két kezét, boldogan mosolyog és halkan súgja: "Timcsikém".

Kedd, nehéz, mami...

Ma kaptam. :)

Ma dobozoltam.

Dolgozom.

• Borzalmasan későn megyek aludni mindig.
• Borzalmasan keveset alszom. A mait pontosan meg tudom mondani. 4.20-ig bóbiskoltam és fent voltam. 4.20-kor elmentem mosdóba, aztán beájultam, még álmodtam is, 5.20-kor ébredtem.
• Kegyetlenül (!!) kemény a munka. Szusszanásnyi idő sincs a napi 7-8-több órában. Képtelenség minden órára felkészülni.
• Anyu sokszor eszembe jut, de napközben jól kezelem. Ami nehéz: nem akkor sírni, amikor kellene. Általában nagyon késő este (éjjel) van rá lehetőségem. Persze nem minden nap. De nehéz elfojtani, visszatartani.
• Borzalmasan fáj a jobb vállam. (Ez sok éves történet, és sajnos csöppet sem javul. Azon kívül, hogy kenem gyógynövényes krémmel, mást mondjuk nem is teszek érte...)
• Volt 2018-ban egy "kéz-balesetem". A hatalmas szélben visszacsapódott a kocsiajtaja és telibe találta a jobb kézfejemet. A mai napig nem múlt el a hatása. Olyannyira fáj a kezem (az ujjaim csontjai főleg), hogy majd' bepipilek. Sokszor a tollat nem bírom el, és olyan, amit a kicsiknek (2. osztály) előírok a füzetben, mintha egy százéves bácsika írta volna...

Tavaly ilyenkor talán utoljára főztem anyunál. Már borzasztóan rosszul volt, minden perces figyelmet követelt. Akkor még nem fogtam fel, mit jelent, ha valaki haldoklik. (Hogy is lehet ezt felfogni?...)

Drága mami, ma fél éve láttalak utoljára. 

Tudtam, hogy meg fogsz halni, maximum 3 napot "jósoltam" neked. Ma nagyon sokszor eszembe jutott ez a nap. Amikor utoljára érintettelek, amikor utoljára fogtam a kezed, a pergamen bőrödet, amikor utoljára adtam puszit, amikor még utoljára beszéltem hozzád és végül elmondtam, hogy anyu, a kislányod, meghalt... Olyannyira vágytál a Holdon túlra...

Mami, olyan büszke lennél rám... Tapsikolnál, amiért csinosan öltözöm, elmorzsolnál pár könnycseppet, ha látnád, hogy a segítségeddel írt könyvemből tanul egy tanítványom két dalt a német népdaléneklési versenyre. Nem örülnél, ha látnád, mennyire szomorú vagyok, mennyit szenvedek a halottaim miatt. Neked is megígértem, hogy megleszek, jól leszek. Így is lesz, csak kell még egy kis idő. (...) Te is tudod, hogy idén már öt halottam van. (És négy fogamat is elvesztettem, a kocsimat eladtam és anyu lakását...)  Jaj, Mamikám, annyira szeretlek...

(Egy ilyen blogbejegyzés megírása több óra, több dl könny, több papírzsebkendő...) (És muszáj aludni mennem, holnap kemény munkanap, plusz egy délutáni tanítói műhelymunka, amit mi tartunk a babarci kolléganőimmel...)

Szombat

Kettő...

...négy...

... és öt éve is dobozoltam ezen a napon...

... nyolc éve málnás piskótát sütöttem. Hát irigylem az akkori önmagamat, utánzásra méltó.

Tavaly pedig -simán emlékszem rá- megvolt az első idegösszeroppanásom.

Anyut még mindig nem hívták vissza a szekszárdi onkológiáról, több mint két hét után sem. Anyu azt kérte, várjunk még, biztosan hívni fogják, de napról napra rosszabbul volt és nőttek a fájdalmai, nem várhattunk, kérése ellenére szó szerint minden követ megmozgattunk a segítségért. Már ragasztottuk a tapaszt, ami sajnos nem hatott, és amitől reggelente kegyetlenül rosszul volt. Nem teljes gyomortartalmat hányt (bár ilyenkor már szinte nem evett), órákig ökölődött, de azt is szó nélkül tűrte. Muszáj volt elérni egy onkológust, egy éve ezen a napon próbálkoztam elérni Mohácson, munkanapon, és amikor végre felvették, elhajtottak: nem tudnak időpontot adni. Ekkor sírtam el magam először (a tanáriban). Nem elsősorban azért, mert Magyarországon élünk, ahol semmi, de semmi nem úgy működik, ahogy kellene, ahogy lehetne, hanem mert én napi szinten láttam anyu borzalmas kínjait, a szemem előtt haldoklott, és én sehogy nem tudtam neki segíteni. 

A blogom életem felszínének csak egy nagyon vékony hártyáját engedi megmutatni. Mindaz, amit leírok, főleg a "rossz", a "nehéz" dolgok, többszörösen hatványozható: a félelmeim, a fájdalmaim, az elakadásaim, ami a munkámról írok. Régebbi bejegyzéseimet olvasva sokszor az érzem: már egyáltalán nem tudok írni, fogalmazni. De az élet több területén ugyanezt érzem: nem tudok már főzni, nem tudok tanítani, nem tudok vezetni, nem tudok kapcsolódni emberekhez, nem tudok már semmit. 

Gyakran látom magam "felülről", "kívülről". Ilyenkor két gondolat fogalmazódik meg bennem határozottan. Az egyik: Timi, dönthetsz. A másik: valahol mélyen megvan benned az erő mindenhez. 

Mostanában hajnaltól tudok aludni, de leginkább reggelente. Előfordult a héten, hogy nem hallottam az ébresztőt és M. keltett. Az elalvás nehéz. Szapora a pulzusom/nagyon erősen ver a szívem, és megállíthatatlan vízesésként robognak a fejemben a gondolatok, szemem előtt a képek. Sokszor látom anyut olyan -nehéz- szituációkban haldoklása idejéből, amikre már nem is emlékeztem. És persze azokat a jeleneteket is, amik tisztán a szemem előtt vannak. Annyira fáradt vagyok ilyenkor már, hogy nem vagyok képes az antistresszen tanult légzéstechnikát sem alkalmazni, és gyakran csordogálnak a párnámra könnyek is. Amire elaludnék, melegem lesz, begörcsöl a lábam, köhögnöm kell, szomjas leszek, mosdóba kell mennem, érzem a matrac redőit...

Főleg munkanapokon irtózatosan elfáradok. Csütörtökön szabin volt Szajkon a ped.asszisztens, azaz az év eleji helyzet állt elő, mindent is kellett csinálnunk. Akkor azt mondtam: ha ez mindig így lenne, eljönnék, mert egyszerűen nem bírnám.

Pozitívum: a munkában van egy dolog, amit mindig úgy szoktam csinálni (van köze a "nem csinálok segget a számból" szituhoz), de egyszer (egy tanuló nézőpontját figyelembe véve) megfogadtam, hogy többször-úgy-soha. A héten is előállt egy hasonló szituáció, és én kezdtem volna, ahogy szoktam. De eszembe jutott a korábbi történet és hogy mit fogadtam meg, így nem tettem meg. Ez másnak apróság lehet, de nekem nagy szó, hogy tudok változtatni a megszokáson, hogy tudom még jobban a gyerek érdekeit figyelembe venni, és nem utolsósorban nem okozni ezzel lelkiismeret-furdalást magamnak. 

Pozitívum még, hogy tudok néhány kis dologban tudatos lenni. Például nem csinálom meg (apróságokra gondolj) más dolgát, nem segítek, ha nem kérik, még magamban sem formálok véleményt apró-cseprő dolgokról, mert egyáltalán nem biztos, hogy jól látom-e a helyzetet és az sem, hogy az amit jónak gondolok, az jó.

Nagyon élvezem az időjárást: a hűvöset, hogy lehet levegőt kapni, hogy aludhatok nyitott ablaknál. A nyár, a hőség, a klímahasználat szörnyen megviselt.

És anyu büszke lenne rám, mami pedig tapsikolna örömében, hogy most pl. egész héten igazán "csiniben" jártam dolgozni.

(Mára ennyi. Órák óta írtam ezt is részletekben.)

Vasárnap-anyu és mami

Tegnap kipakoltuk anyu lakását úgy 90%-ban. Órákig folyamatos lépcsőzés, fuvar, cipekedés. Ma jöttek a bútorok nagy részéért. Amíg vártam őket, lehordtam a szemét nagy részét, pakoltam, hogy oda lehessen férni a bútorokhoz. 

Aztán hazajöttem, átöltöztem, és indultam mamihoz. A héten többször telefonáltunk, mert mami tényleg nincs jól. Múlt szombaton voltunk nála M-val, akkor még kiültették, tudtunk is pár szót beszélgetni, megette a befőttet is, amit vittem. Szörnyen gyenge volt és nagyon a saját kis világában, de még "itt" volt. Másnap a húgomék jártak nála, akkor már csak feküdt, szinte ébreszthetetlen volt.

Ma is feküdtél, mami, ugyanúgy, mint anyu a vége felé. Ugyanúgy erőtlenül gyürködted a paplanodat. Ugyanúgy tátva volt a szád, ugyanúgy hallani, ahogy a légzéseddel kompenzálod a lanyhuló szívműködésedet. Ugyanúgy szinte ébreszthetetlen voltál, mint anyu. A bőröd olyan száraz, mint anyué volt. Enni valamennyit eszel, de szinte semmit nem iszol. Ugyanúgy fecskendő volt az éjjeli szekrényeden, mint anyunak a kis asztalán. Meg sem moccansz. Nem kommunikálsz. Mintha anyut láttam volna: az orrod megnyúlt, a szemeid opálosan a távolba révednek. Annyira sem vagy itt, mint azelőtt. Viszont nálad is érzem, sőt tudom, hogy valamilyen szinten felfogod a valóságot. Amikor simiztem a kezedet és abbahagytam, erőtlenül utána nyúltál, megfogtad, és amennyire csak erődből telt, szorítottad a kezemet. Tapasztalataimból ítélve van rá esély, hogy ma láttalak utoljára. Így elbúcsúztam tőled. Ugyanúgy, mint pár hónapja anyutól. Folytak a könnyeim, de nem bántam. Megköszöntem, hogy ennyire jó nagymamám vagy, a sok szeretetet, törődést, gondoskodást, hogy mindig számíthattam rád. A tanácsaidat. Kértem, hogy bocsáss meg mindenért és én is megbocsájtottam neked (ha esetleg kellett volna bármiért, mert én nem emlékszem rá). Neked is, ahogy anyunak 4 hónapja, elmondtam, hogy legyen minden úgy, ahogy szeretnéd. Ha maradnál, legyen, de ha mennél, legyél bátor, mi jól vagyunk és jól leszünk.

Órákig "beszélgettünk". Sírva jöttem el tőled, nem is tudtam egyből hazaindulni.

Irtó (fizikailag is és lelkileg is) kemény hétvége volt. Ezután holnap munkakezdés? Hát gatyafelkötős lesz...

 

Az élet része

Még anyu gyerekkorában is, a több generációs együttéléssel a születés (otthon) és a halál (otthon) is az élet része volt. A földi körforgás egész volt. Ma a legritkább esetben szülnek és halnak meg otthon a családtagok. Pedig, ha egy rokon öreg lesz, beteg, netán haldoklik, az ugyanúgy része a nagy egésznek, mint a fiatal, vidám, szép pillanatok. Aki megfosztja magát, a gyermekét ennek a megélésétől, a nagy egészből von meg egy szeletet. Szerintem.

Hargitay Juditnak van erről egy szép írása:

15 éves lehettem, amikor átéltem életem legmegrázóbb karácsonyát. A 84 éves dédnagymamám (nagymamám édesanyja) haldoklott, és az egész család lement a faluba, hogy velük legyünk szenteste. Fel sem merült, hogy az ünnepet a kényelmes, kecskeméti lakásunkban töltsük, és a dédnagyit kórházba vigyük az utolsó napjaira. Mi, a család mentünk le hozzá.
Nagy, hófödte december volt, a nagyszüleim házában fel volt díszítve egy arasznyi fenyőfa. Meghallgattuk lemezről a Csendes éjt (mindig azt hallgatjuk gyertyagyújtáskor), aztán együtt átmentünk egy utcával arrébb, a dédi házába. A dédi egy hatalmas, rózsaszín dunyha alatt feküdt. Az éjjeliszekrényén egy szaloncukorral díszített fenyőág és egy szál gyertya állt, a félhomályos szoba sarkában, egy fotelben ült az orvos. Akkor már csak órák voltak hátra dédi életéből. Amikor beléptünk a szobába, a haldokló, aszott kis öregasszony látványa olyan ijesztő volt, hogy apám ösztönösen magához húzott, és a kezével eltakarta a szememet. Nagyapám halkan odaszólt neki: “Nem kell mindentől megóvni a gyereket, Gábor.” Apám leengedte a kezét, én odaléptem dédihez, aki már nem nagyon tudott magáról, de amikor engem meglátott, kicsit megemelkedett a párnáról, mintha el is mosolyodott volna, és erőtlenül végigsimított a karomon.
Talán negyedórát lehettünk ott, aztán a nagymamám elküldött minket, ő maradt virrasztani. Baktattunk a főutcán, a ropogó hóban. Én megkérdeztem: “Most mit csinálunk, papa?” Nagyapám rám mosolygott: “Elmegyünk az éjféli misére, és mondunk dédiért egy imát. Az egész falu ott lesz, kívánj mindenkinek boldog karácsonyt.”
Sok ajándékot kaptam azóta, drágákat, szeretetteljeseket, de életem egyik legfontosabb ajándékát azon a hóval borított, sötét-szomorú falusi szentestén kaptam meg. A nagyapámtól, akire abban a pillanatban haragudtam is egy kicsit, amiért meg kellett néznem dédit, nem kímélt meg ettől, még az ünnepen sem. Mégis, épp ezzel véste a fejembe, hogy a család nem az én tiszteletemre rendezett kívánságműsor, nem szolgáltatás, hanem vastörvény, amely alól én sem vagyok kivétel.
És ha az egyik családtag öreg, elesett, urambocsá terhére van mindenkinek – vagy épp távozni készül a világból –, akkor is vele vagyunk, mert akkor van a legnagyobb szüksége ránk. Ez fontosabb a díszkivilágításban úszó lakásnál, a bugyogó halászlénél, az ünnepi hangulatnál, az ajándék-kívánságlistámnál. És igen, fontosabb az én lelkemnél is.

kép és H. J. írása: https://www.facebook.com/photo/?fbid=7696045397076690&set=a.299984100016227