Péntek

Bújik a saláta. :) Az először ültetett...

... és a másfél héttel később elrakott is. :)

Sajnos estére belobbant a kezelt fogam, így hajnali 4 körül tudtam csak kicsit bóbiskolni. Időben kellett kelni, ma hosszú útra indultunk.

57 > M6 Szedres kihajtó > Kölesd (megálltunk kolbászt venni) > Gyönk (tankolás, mosdó) > Iregszemcse (gyógyszertár M-nak, kötöző a törött kisujjára) > Nagyszokoly...

... Tamási, temető. Előtte H. M-nál, 24-es szám megrendelése anyu halálozási évszámához.

Kora délután volt már, ebéd a Bistro-ban. Akkora adagok voltak, hogy egyikőnk sem birkózott meg vele (elcsomagoltattuk).

> Hőgyész, temető.

Keresztanyum gyönyörűen rendben tartja a sírokat. (Ez csak egy. De sok van.)

> Keresztanyumnál egy kávéra. (Keveset töltöttem magamnak, de azt sem tudtam meginni.)

Reggel enyhén szólva hűvös volt, de aztán megjött a jó idő szerencsére. 

> 65 > M6 > 57, Mohács. Jól hazaértünk (valami iszonyat nagy forgalom volt) és végre bevettem a fogamra fájdalomcsillapítót, hála az égnek sokkal elviselhetőbb így.

Ma korai lefekvést tervezek, be kell hozni a tegnapi kimaradást. Még egy hétvége, aztán go mókuskerék. (De most most van, most közzéteszem a bejegyzést. :) )

Először nélküled

Két éve nálad voltam Hőgyészen, öt nap múlva költöztél Mohácsra.

Tavaly is nálad voltam, már Mohácson. 

Gőzerővel vetettünk be minden ötletet, ismerőst, ismerős ismerősét, ismeretlent abba, hogy segítséget, fájdalomcsillapítást kaphass. Napról napra romlott az állapotod. Ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ahogy teltek a napok, úgy erősödtek a fájdalmaid. Eddig sem volt egyszerű nézni, ahogy szenvedsz, innentől pedig percről percre elviselhetetlenebb volt. Nem adtuk fel a kutatást. Tényleg minden követ megmozgattunk.

Ma egyedül jártam végig a temetőket. Életemben először nélküled az ünnepen. Milliószor voltunk már együtt, mindig segítettem és végignéztem, mit hogyan csinálsz, tettem, amit kértél. De most, hogy egyedül mentem, olybá tűnt, mintha sosem láttam volna még ilyet.

A családban mami volt és te, akik mindent tudtatok mindenről, mindenkiről. Ti tartottátok a hagyományokat, amikbe persze minket is bevontatok, de ti tudtátok, mit, mikor, hogyan. Amíg ti éltetek, addig volt "Nagy Asztal" az arany szélű étkészlettel, az isteni főztjeitekkel, süteménnyel, tejszínhabbal. Nálatok volt annyi hely, hogy akár sokan is összejöjjünk. Már nincs a hőgyészi ház, nincs a mohácsi lakás, már ti sem vagytok...

Tegnap este hallottalak a fejemben: "Timi, vidd el holnap a két vázát is". Vázát? "Lent van a tárolóban. Állítsd fel, ott vannak a kövek, rakd körbe őket, hogy ne döntse fel a szél." 

Reggel, indulás előtt nem hagyott nyugodni a gondolat, bementem a tárolóba. És tényleg: ott voltak a vázák, ahogy áthoztam tőled. 

Kölesd felé mentem Tamásiba. Elsősorban azért, mert (az M6-osról a szedresi kihajtónál kell lemenni a pályáról) autópálya minőségű az út Regölyig (a 65-ös maga a borzalom autónak is, utasnak is), másrészt útbaesik Kölesd, ahol kolbászt és szalámit szoktunk venni. Meg is vettem, amit szerettem volna. Akkor megint hallottalak a fejemben: "Tudod: a vázába virág". Bakker, tényleg. Amíg volt a hőgyészi ház és kert, onnan szedtünk krizantémot, te csokrokat készítettél, felcímkézted, melyiket melyik sírra, kinek szánod. Csodaszép csokrok voltak mindig.

(2014-ben is én vittelek ki titeket a temetőkbe.)

Szóval vázába virág. Kölesden a húsbolt (aminek a neve Husiház :)) mellett van egy vegyesbolt, ahol virágot is kapni. Ott vettem a tamási sírra egy csokor virágot apunak és neked.

Lelkileg most nagyon nehéz volt a temetőben, pedig a temetésed óta már nagyon sokszor voltam ott. Felidéztem, mit hogyan szoktál csinálni, de nagyon hiányzott a színes krizantém-csokor a hőgyészi kertből. És ekkor azt mondtam magamnak: oké, anyu nincs már itt, csináld csak úgy, ahogy jónak látod. Tamási után átmentem Nagyszokolyba az édes-nagyapám sírjához. Aztán Hőgyész, dédanyám, mami, papi, kersztapám, dédapám, keresztanyum szülei és testvére, papi rokonai, mami nagymamája. Csak a legközelebbi rokonaim.

Hazafelé Zombán ittam egy kávét és ettem egy sütit neked. (Veled is mindig megálltunk itt.)

Itthon még bolt, aztán haza.

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,

még ma sem értem én;

hogy pár kavics mindörökre bezárhat,

hogy föld alatt a hazád és a házad,

ugyan hogy érteném.

Szabó Magda

Szerda

Estig anyunál.

 

Hétfő

Hőgyész-ügyintézés.

(Közben ahányszor csak megálltunk, próbáltam elérni az onkológiát. Gyönkről sikerült is. Kis lépés, de haladás.)

Gyönk- maminál.

Hőgyész-temető.

És M-nál. (Itt is köszönöm a finom ebédet!)

Tamási- temető.

Mohács- gyógyszertár, majd anyuhoz. Aztán haza.

Keddi pillanatok

Ma ebéd Belvárdgyulán, úton Pécs felé.

Temető, aztán Frei.

Árkád, ahol nem kaptam a húgomnak libás szalvétát. És ahol egyre inkább idegenül érzem magam. Minden mű, minden műanyag, szinte csak felesleges dolgok a sok felesleges boltban, butikban, egyik márka olyan, mint a másik, az árak közt van "csak" iszonyú különbség, de szinte mindegyik médincsájná vagy médinbanglades... Még a mosdóban is üvölt a zene, sehol egy kis nyugalom, egy kis levegő, csak az egymás mellett és egymással szemben hömpölygő tömeg...

Holnap anyuékhoz utazom, jönnek a húgomék is Pestről. Mint több éve már, idén is elfurikázok mindenkit a temetőkbe.

Imádom a húgom gyerekeit. Okosak, értelmesek, talpraesettek. Amikor kicsik voltak, igyekeztem annyit velük lenni, amennyit csak lehetett. Legszívesebben most is felkapnám mindkettőt, az ölembe ültetném, babusgatnám, puszilgatnám őket, mesét olvasnék, megtörölném az orrukat. Csakhogy M. már lassan 18, majd' két méter, P. is lassan 13 és olyan magas, mint én... De még mindig nagyon szeretek velük, a közelükben lenni. A mai napig sokat beszélgetünk, ha találkozunk, de lassan alakulgat a kis saját életük, leginkább már csak figyelem őket, a kis felnőttet, aki bennük lakozik.

Nem gondolkodtam mindig így. Nagyon sokáig fel sem fogtam, mit jelent az, hogy most, így, ebben a formában itt vagyok, egyértelműnek vettem, hogy velem, körülöttem vannak a szeretteim. 

Apu nagyon korán halt meg. Azon a napon (lassan 18 éve már) indult el bennem valami. Az a nap terelt afelé, hogy felfogjam: az élet MOST van, egyáltalán nem biztos a holnap, és ha valaki meghal, soha többé nem tudom már tőle megkérdezni, nem tudom elmondani, mert ezen a Földön nincs tovább.

Sok szerettem meghalt azóta, sőt ápolóként ketten a kezeim között mentek tovább egy másik világba. És nem tudhatjuk, nekünk mennyi időt szánt a sors. Ez nem szomorú, mert itt ilyen a létezés: itt lehetsz, aztán egyszer csak menned kell. De amíg itt vagyok, szeretnék minőségi időt tölteni azokkal, akik fontosak. Csak amíg itt vagyok, tudom meghallgatni, megkérdezni, elmondani, átölelni.

Ma a temetőben fotóztam a kis angyalt. Temetőben, ahova majd egyszer mi is kerülünk. Nekem a Mindenszentek, a Halottak napja régóta nem azt jelenti, hogy drága, hatalmas koszorút meg mécsest viszek a sírra. Mert ezek a halottak a szeretteim, az ismerőseim, akikről nem csak ezen a két napon emlékezem meg, akik máskor is szóba kerülnek, akikre gyakran gondolok, akik a szívemben élnek. Mert szerettem, kedveltem őket. Nekem ez valahol egy szeretet-ünnep, olyan, mint egy születésnap. Ami valahol az is, hiszen ők az angyalkák alatt a földi létből valami másik (lét)formába kerültek már. És tanítás-ünnep is: addig kell élni, addig kell szeretni, amíg ez a földi lét lehetővé teszi. Mikor van ez? Tűnjék bármilyen elcsépeltnek ez a rövidke szó: most.