A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hazaút. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hazaút. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 10., vasárnap

Istenmezeje/3.

 1. nap itt

2. nap itt

Vasárnap:

A péntekből fél nap volt a barátokkal a hétvége, a szombat egy egész nap, a vasárnap a pakolásról szól és a búcsúzásról.


No meg a hazaútról, ami nem volt rövid. (Bár sokkal gyorsabb az odaútnál, most az M3-on és az M0-son is simán tudtunk haladni.)

Dunaföldváron ebéd a Kele Csárdában. Csak ajánlani tudom. (Önkiszolgáló, svédasztalos, mennyei.)




Hazaérve 2-3 körös felcuccolás a 70 lépcsőn, mosás, aztán beájulás. De lejárt a mosógép, ezt-azt még tenni-venni kellett, hát nem voltunk frissek-fittek... Azért még megmostam a hajam (a szalonnasütés jó kis füstös bukét adott), lementem szürkületkor szélvédőt mosni (bogár-becsapódástalanítani, hogy kilássak a szélvédőn). M. csak szerdán kezd, én viszont holnap a szokott időben, úgyhogy most alvás, mert fel is kell(ene) kelni holnap. Így megy ez...)

2019. november 1., péntek

Péntek: Románia/Erdély- hazaút







Mesésen szép és irtó fagyos reggel köszöntünk el a háziaktól. A kocsit keményen le és ki kellett olvasztani, de egész úton kísértek a melengető napsugarak.

Ott maradt a völgy...


... maradtak a hegyek...




Székelyjó - Nagyvárad - Arad - Nagylak - M45 - Baja, Bátaszék - M6 - Mohács. Aztán a -már anno, Ausztriából is mindig- hazaváró alagutak.



2200 km-es út után újra itthon.
Holnap jövök egy összefoglalóval.

1. nap itt
2. nap itt
3. nap itt
4. nap itt
5. nap itt

6. nap itt

2018. október 17., szerda

Őrség 8.: hazaút

Pontosan mához egy hete volt az indulás. Ezek a képek az első napokon készültek, de ez a hét annyira gyorsan elröpült, hogy akár az utolsó napi fotók is lehetnének.












Ott csend, nyugalom, egyfajta lelassult lét. Táj, erdők, rétek, fák, bokrok. Cicák, kutyák. Forgalom alig. fény is kevés. A kis háznál egyetlen utcai lámpa világát lehetett csak látni, a csillagok viszont szikrázóan ragyogtak éjszaka.





Egyszerű ház, csodás régi, természetes anyagokkal, se tévé, se rádió.






Tér. Levegő.






Megannyi természetes szépség.


Hosszú volt a hazaút, anyuék felé jöttünk, Őriszentpéter, Zalaegerszeg, Keszthely, Siófok, Hőgyész, Mohács, 300 km, végig vezettem, szerencsére nem volt vészes forgalom, a Balaton déli partját kivéve jól lehetett haladni (ott sem a turistaáradat, hanem a folyamatos sebességcsökkentő táblák lassították a forgalmat).

Ahogy nőtt az Őrségtől való távolság, úgy gyarapodtak a sóhajok. Mert egyre több lett az autó, egyre nagyobb az úton a türelmetlenség, egyre nagyobbak lettek a települések, az utakon úgy nőtt a forgalom. És szálltak a sóhajok, mert ott maradtak a cicák, ott maradt az élhető életsebesség, a tiszta levegő, a mesés kis ház, és közeledett az otthon. Imádom ugyan Mohácsot, de ez most azzal is jár, hogy azonnal vissza kell akklimatizálódni a dolgos hétköznapokba, holnap már órára kell kelni, dolgozni kell menni. T., a vendéglátónk úgy búcsúzott el ma reggel, hogy ne felejtsünk el (idézem) visszagyorsulni. Na ez az, ami nem egyszerű, mégis muszáj megtenni.

Tavaly is visszahúzott a szívem, idén sem lesz másképp. Az Őrség már tavaly szerelem lett, azt hiszem, örökre az marad.

1. nap itt
2. nap itt
3. nap itt
4. nap itt
Őrség 5/1.: Velemér itt
Őrség 5/2.: tavak, túrák itt
6. nap itt
7/1.: Őriszentpéter itt
7/2.: túra itt

2016. november 11., péntek

Péntek, hazaút, Magyarország 1.

Fél 10-kor ültem be a buszba, miután elbúcsúztam a nénitől és V-tól, a váltótársamtól. L. volt a sofőr, aminek örültem, mert habár mindegyik sofőrt csípem, L. megfontoltan vezet és jókat lehet vele beszélgetni, főleg, hogy most is elöl ülhettem. Beszélgettünk is, a csajokkal is, régóta először volt egy igazán jó kis hazautazás. Hosszú volt az út, mert Ausztriában helyileg eléggé szétszórt társaságot kellett összeszedni, de nyugodt voltam, hiszen végre a buszban ülhettem, végre hazafelé volt az útirány. Este negyed 7-re értünk haza.

Valahogy könnyűnek tűnt a csomagom, amit felvittem az első emeletre. Letettem a bejárati ajtó elé, kinyitottam a zárakat, beléptem. Hangos köszönömöket szórtam a két hete nem látott albérlet légterébe, boldog voltam, hogy jól utaztam, hogy itthon lehetek, megköszöntem magamnak és minden égieknek, hogy megcsináltam ezt a nem könnyű két hetet, hogy nem rinyáltam, nem menekültem el, hanem tettem a dolgomat legjobb tudásom szerint. Köszöntem a lakás melegét, a biztonságos fedelet a fejem felett, a csomagomat, amiben csupa tiszta ruha lapult, és hálásan köszöntem a cukormentes kólát, amit a hűtőben találtam, mert egész úton az ivásról és a kóláról ábrándoztam.

Első kép: Heztmannsdorf, második kép: itthon, a kólával.


Amikor I. búcsúztatóján kint voltam Sitzendorfban, I. unokahúga felolvasott egy verset, egy rövid, gyönyörű verset. Pontosan arról szól, ahogy én is gondolkodom a halálról. Ezt el is kértem akkor, mielőtt most kiutaztam, lefénymásoltam, és elküldtem Unternalbba annak a családnak, akinél ezelőtt voltam kint és ahol szintén meghalt a néni. Amikor hazaértem most, várt egy levél a családtól:


Nagyon fáradt vagyok. Legfőbb ideje volt, hogy lejárjon a kinti etap, mert most már átestem a ló túlsó oldalára, azaz olyan fokú a fáradtság, hogy se éjjel, se a buszon nem tudtam aludni. Meg kell nyugtatnom magam, hiszen itt most már nyugi van, nincs bébifon, nem kell 14x24 órában folyamatosan fülelnem, figyelnem, alhatok mélyen, senki nem fog hajnalban matatni a konyhában vagy hangos"hallo, hallo (hallo, hallo, hallo...)..." kiáltásokkal kiugrasztani az ágyból...

Idén 6 munkahelyen dolgoztam, 1 ápolás, 2 vendéglátás, 3 ápolás, de ahhoz, hogy ne saját zsebből kelljen finanszíroznom a kinti decemberi TB-met, még egy két hetes etapot be kell vállaljak idén. Lesz itthon is bőven elintéznivalóm, de egyelőre nem gondolkodom előre, nincs terv, nincs "célkitűzés", csak nyugi, pihenés, alvás.

Sokan írtatok, amíg kint voltam, üzenetet, hozzászólást, megjegyzést, 2-3 napon belül gépről megnézem mindet és válaszolni fogok. Köszönöm a türelmeteket!