Álom

Reggel, ébredéskor tudtam, hogy álmodtam valamit, de nem volt meg a sztori. (Általában így vagyok.) Este fél nyolc. Beugrott.

Találkoztam élő családtagjaimmal. Megkérdeztem tőlük, miért születtem újra ebbe a családba, ebbe a testbe? Nem értették a kérdést, csak néztek rám szótlanul.

Találkoztam meghalt családtagjaimmal, megérdeztem tőlük, miért születtem a családjukba, mi a dolgom, miben kell fejlődjek még? És: ha megcsináltam, meghalhatok? 

Álom és valóság

 

kép

A héten kétszer álmodtam úgy, hogy emlékszem is rá. 

1.:

A lakótelepi lakásunkban vagyok, az északi szobában apu felemel, forog velem, a nyakába vesz, beszalad velem a gyerekszobába és a nyakából feltesz az emeletes ágyra. Majd visszamászom a nyakába, visszafut velem az északiba és nagyon boldog vagyok, mert láthatom a "titkos" dolgokat a szekrény tetején. Az álom teljesen valósághű, hallom a nevetésünket, érzem apu karjait, magamat, ahogy az ágyra huppanok. Érdekes, mert ez egy megtörtént jelenet, amíg pici voltam, ha apu otthon volt, sokat bohóckodott velem/velünk.

2.:

Hőgyészen vagyok. Mami ül a főzőfülkében a széken, amit elhoztam a kis folyosóról. Ül, néz rám olyan igazán mamisan: lágyan, kedvesen, tele szeretettel, és mosolyog.

És az 1. álomhoz kapcsolódó valóság:

Apu buszsofőr volt, sokat dolgozott, hétvégén is, különjáratokat is vállalt, így ritkán találkoztunk. Arra nagyon emlékszem, hogy amíg kicsik voltunk, és otthon volt, rengeteget énekelt nekünk. És meg kell jegyeznem, akár énekes is lehetett volna, annyira jó hangja volt. Még pici ovis voltam, amikor a tőle (és az óvodában) tanult dalokat pöszén énekeltem fel-alá járkálva az északiban (ez az északra néző szoba volt, mi csak északinak hívtuk). Hétfőn, az álom után reggel eszembe jutott az egyik. De csak ennyi: Tárjad szét a függönyt. Kedden este is a fülemben volt. Szerdán is. És minden nap. Szombatra eszembe jutott a versszak teljes szövege. Ma pedig az esélytelenek nyugalmával bepötyögtem a jutubra a címet. És láss csodát:

https://www.youtube.com/watch?v=ysadeWiN6wI

A dal 1918 (!) körüli!

Szombat-vasárnap

Szombaton hajnalban sikerült elbóbiskolnom. (Életem egyik legrosszabb alvása volt).

Reggeli.

Egész délelőtt dolgoztam (Kréta, félévi értékelések) és még a délután egy részében is (és már egy hete csináltam).

Ebéd.

Még egy kis munka után séta. (Idén a harmadik, heti egynél tartok így, sokkal jobb a semminél.)

Azt hittem, a péntek éjjeli volt életem egyik legrosszabb alvása. Hát tévedtem. A szombati überelte az előző napit. Milyen, amikor carul alszom? Időben (este fél 10) megyek ágyba. Előtte nyugalom, no kütyü, csend, a füldugó tökéletesen illeszkedik, letusolva, friss ágynemű. Szokás szerint hulla fáradt vagyok, de nem tudok elaludni. Jó: jöjjön az antistresszes légzőgyakorlat. Nem segít. Oké: testszkennelés. Nehezen megy, mert a gondolataim támadnak, de jelentős a javulás a végére. Még pár forgolódás, párna-csere, aztán fél óra múlva arra ébredek, hogy folyik a nyálam a párnára. Szuper, aludtam! Kezdődik az ön-altatás az elejétől. Nem, nem nyitom ki a szemem. Aludj. Timi, aludj! Nagyon sokára visszaalszom. Fél 2-kor teli a hólyagom. Keresem a szemüveget a komódon, persze leverem. Ekkor már villanyt kapcsolok: faca, eltört az egyik szára. Felveszem, nézem, hát ez nem tört el, csak kicsúszott abból a fehér kis csőből (amiről eddig nem tudtam, hogy cső). Nagy nehezen visszatuszkolom. Mosdó. Önaltatás. Nem megy. Közben szomjas leszek. Felkelek. Ivás. Vissza az ágyba. Önaltatás, Siker. Negyed 3: mosdóba kell mennem. Már nem nyúlok a szemüvegért, csak remélem, hogy a sötétben nem megyek neki semminek. Siker. Akkor már iszok is, nehogy negyed óra múlva jönni kelljen újra ki. Újabb önaltatás. De magas a párna. Kiveszem a kispárnát. Így meg kemény. Melegem is van. Izzadok. Görcsöl a lábam. Először felkelek járkálni, aztán már nem, ahhoz is fáradt vagyok (hiába fáj). Egyszerűen semmi sehogy nem jó. Oké: hogy is szoktál tudni 10-ből 2-szer elaludni délután? Félig ülő helyzetben. Na, gyertek, párnácskák, építkezzünk! Kész a párna-vár, lefekszem. Nem jó. Na tudod, Timi, feküdj rá, csukd be a szemed, legalább pihenj kicsit! Négy körül elalszom. Reggel 6-kor ébredek. Mint akin az úthenger átment...

Vasárnapi reggeli.

Főzés. (A húgommal majdnem pontosan ugyanazt főztük, pedig nem beszéltünk össze. A bal oldali a húgomé, a jobb oldali az enyém.)

Ebéd.

Délután újabb alvás-próba, most sem jött össze. De másfél óráig feküdtem.

Készülés holnapra. Két szendvics, főtt tojás, paprika, kávé, tea.

Habár nem sokat aludtam, de álmodtam péntek éjjel. Valaki egy kis hússal bevont üreges csontot vágott fel hosszában. Mindig megnézem az álmoskönyvet.

(Többen ajánlottak már gyógynövényi szereket alvásproblémára, de mindenki mondta, hogy csak az elalvásban segít, az átalvásban nem. Van elalvást segítő gyógyteám, azért hagytam abba, mert ha segít is elaludni, mosdóba fel kell kelnem... De rajta vagyok az ügyön, éjjel volt időm-lehetőségem most is gondolkodni. Eszembe jutott, hogy gyógyszer is okozhatja, reggel megnéztem az egyetlen gyógyszeremet, amit minden nap használok (asztma inhalátor), és habár roppant kevés esetben, de okozhat alvásproblémát. A dokival meg fogom beszélni, ha megyek kontrollra.)

Holnap újra munka. Szokták mondani, hogy innen már közeleg a vége, a gyakorlat viszont azt mutatja, most jön csak a java. Versenyek, felkészítések, bemutató óra, nyílt nap, szülői, farsang, anyák napja (...), úgyhogy gatya (sokszorosan) felköt und los geht's.)

Álom

Ha jól emlékszem, amióta anyu meghalt, még nem álmodtam. Ma délután igen.

Egy virág vagy női alak lilás, inkább kék aurája egyszer csak beleszállt a feketeség szem alakú nyílásába, a "szem" bezárult, én pedig felébredtem.

 

Szerda: álom

Beléptem az ajtón.
- Fáj valami? - a reumatológus flegmán.
- A kezem.
És puff! egy pillanat alatt lecsapta egy bárddal.

...

Feküdtem. A kórházi köpeny mellett hevert a takaró, amikor bejött az orvos. Leült mellém az ágy szélére. Csönd volt, csak a szoba sárgás falán játszottak a kintről beszűrődő napsugarak. Gyors vizsgálat volt, fájdalommentes, nem is igazán értettem, miért volt szükséges, de hát biztos, ami biztos. A kézfejemre fektette a tenyerét. Hűvös volt, de nem kellemetlen. Komoly, de barátságos arccal annyit mondott: egy hónapom van hátra. Ha azonnal megoperálnak és vállalom utána a besugárzást, talán egy-két héttel tovább élhetek. Nyugodtan rámosolyogtam. Kezemet kihúztam a tenyere alól, majd az ő kézfejére tettem. "Értem, köszönöm"- mondtam. "Hazamegyek. Minden jót." - felöltöztem és hazasétáltam. Egy hónap... Nyugodtan konstatáltam, hogy hát akkor ennyi. Senkinek nem szóltam, másnap is bementem dolgozni. Látszólag semmi nem változott, viszont én tudtam, hogy nagyon kevés időm van mindarra, amit ebben a fizikai, földi létben meg kell oldanom.

elrendez
őszinte
felhív
nem tűr
kimond
bátor
nem fél
nem agyal
mosolyog
meglátogat

A negyedik hét kezdődött, amikor hívtak a kórházból. Elcserélték a leleteket, a szobatársam halálos beteg, én makk egészséges vagyok...

Egyetlen percig sem bántam, hogy a három hét alatt elrendeztem a dolgaimat, őszinte voltam magamhoz és másokhoz, felhívtam a rég nem látott ismerősöket, nem tűrtem el, ha méltánytalanul bántak velem, kimondtam, amit érzek és gondolok, bátor voltam, nem félelemből cselekedtem, nem agyaltam, hanem mosolyogtam, meglátogattam a rokonokat. Valami új kezdődött el.

És ekkor megszólalt a vekker...

Péntek, Magyarország 48.

Álltam a kis bolygón. Csak az én ruháim voltak színesek, piros, kék, sárga, minden más a barna, a szürke és a vajszín ezer árnyalatában cikázott. Álltam és az arcomba nyomta az arcát. Vajszínű maszk takarta el az arc nagy részét. Kérdezett, hangtalanul.

- Miért félsz? Nem félsz? -szürcsölte. Miért teszed ezt? Hát nem fáj? 

Kinyitottam a szemem. A szívem hevesen dobogott. Ez csak illúzió. Ez a gondolat suhant át az agyamon. Csak elmeszülemény. Aludj. És aludtam.

kép

Álltam a kis bolygón. Csak az én ruháim voltak színesek, piros, kék, sárga, minden más a barna, a szürke és a vajszín ezer árnyalatában cikázott. Álltam és az arcomba nyomta az arcát. Vajszínű maszk takarta el az arc nagy részét. Kérdezett, hangtalanul.

- Miért félsz? Nem félsz? -szürcsölte. Miért teszed ezt? Hát nem fáj? 

A feje mögött megláttam, ahogy közeleg a tömeg. Hihetetlennél hihetetlenebb barnás-szürke alakok tűntek fel némán kiabálva és mögöttük megmozdult a középbarna égbolt.

Éreztem, hogy olyan közeleg, amilyet még nem láttam.

Egyre őrültebben zúgott a szél, egyre keményebben vágta a szemembe a szürkés porszemeket. És az égbolt csak kavargott, kavargott, egyre tisztábban rajzolódott ki belőle egy végeláthatatlanul hatalmas arc, ami dühösen és hatalmas tempóban közeledett felém. Ajkai szavakat formáltak, amik morajként töltötték be a teljes bolygót.

Már hatalmas erejű szélvihar tombolt, de én csak álltam ott és figyeltem, ahogy az alakok fejvesztve rohannak a szélrózsa minden irányába. Éreztem, hogy csakis az lehet a megoldás, ha hagyom. Ha hagyom, hogy az történjen, ami, ha kizárom magam belőle, ha nem engedem a bensőmbe a történteket. 

Álltam szilárdan és egyre nyugodtabban. A porfelhő-istenség roham tempóban közeledett felém. Minden alak eltűnt, már csak ketten voltunk. Az arcom előtt dühöngő valami és én. Egyenesen a szemébe néztem. Kicsit lelassított az orrom előtt, rám villantotta szürke por szemeit, aztán áthaladt rajtam.

Tidi-tidi-tidi... Megszólalt az ébresztő.

Reggeli: 2 vajas-paprikás kenyér, kávé

Ebéd: halászlé (köszönöm, M. és K.!), tonhalfasírt, krumplipüré, savanyú hagyma, 1 sajtgolyó

Vacsora: 2 vajas-paprikás kenyér, marék mogyoró

Mozgás: kis séta

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha