Szombat és emlékképek

Reggel fél 9-ig aludtam. Reggeli után visszafeküdtem, fél 3-kor keltem. Ebédeltem. Aztán csak voltam.

Most kezd rám telepedni az elmúlt hónapok minden fizikai fáradtsága. Nehezen vonszolom át magam a munkanapokon, itthon aztán szinte semmire nem vagyok már képes. Sokszor kész kihívás felverekednem magam a harmadik emeletre is.

Rengetegszer eszembe jut anyu halál-arca. Az a kifogástalanul ránctalan, hihetetlenül nyugodt arc, az a leheletnyi mosoly, a majdnem teljesen csukott, szép, zöld szem. Maga volt a megtestesült nyugalom és boldogság. Az előtte megélt évek, hónapok és napok emberfeletti szenvedésével teljesen ellentétesen. Még órákkal utána, sőt, amikor elszállították, sem volt rajta hullafolt, csak szép egyenletesen kihűlt a teste és fehéredett. Nekem nagy megnyugvás, hogy így láttam utoljára. Gyönyörű volt.

A héten, ahogy lemegy a nap és sötét lesz, elborít anyu hiánya. És sírok. Legtöbbször egészen addig, amíg elalszom. És reggel sokszor sírva ébredek. Még mindig egy másik -saját- világ, amiben élek, a külső történéseket érzékelem, de nincsenek rám hatással. Gondolatban még itt vagy velem/velünk (mert sokaknak hiányzol), a rengeteg közös élményben, a sírásban és nevetésben, az ébredéskor sírástól dagadt szemeimben.

Szekszárdon (Mekiben):

Zsombón (keresztlányom, E. születésnapján):

Hőgyészen (az egyik Nagy Asztalnál):

Mohácson (az egykori Irish Pubban):

Budapesten (M. ballagásán):

Tamásiban (P. keresztelőjén):

           

Amikor haldokoltál, minden nap füstölőt gyújtottunk. Erre azóta sem voltam képes, de ma gyújtottam egyet. Az élet fája fajtát.

És már előre örülök, hogy holnap a húgom meglátogatja mamit. Nagyon várom már a híreket.

Mielőtt meghalt, sokat szenvedett

És sokszor látom most is betegen

A halántéka sápadt, beesett

S a tekintete riadt, idegen.

De emlékezem, az évek során

A szeme fénylett s hangja nevetett,

Példát mutatott későn és korán -

Megtanított rá, mi a szeretet.

Simonfay Margit