2018. október 29., hétfő

Lufi sztori, állapotjelentés

(Sóhaj.)
Nosztalgia. Őrség. Cicák, természet, jó levegő (...), nyugalom.


Boldogság: amikor a városban odajön egy cica, felveszem, dagaszt és dorombol.


A képen ott van a lufiságom is. Már egyáltalán nem zavar. És csak azért írok erről, mert többen kérdeztétek.


Szépen látszik a fenti ábrán, hogy idén július közepéig nyugodt volt minden (már ami az emésztésemet, a mérleget illeti). És gyönyörűen látszik, hogy július 14-én minden hirtelen, egyik pillanatról a másikra megváltozott. Iszonyú görccsel vitt el a mentő, ami azóta szerencsére ne fordult elő. 

Ami így negyed év elteltével javult: a folyamatos hányinger. Nem múlt el, de mérséklődött, kajaundorom egyre ritkábban van. És a szédülés is mérséklődött, de folyamatos. Étvágyam igazán még mindig nincs, de megtanultam, hogy enni kell, ha csak kicsit is, ha "cart" is. Szinte mindennek kicsit savanyú ízt érzek. Néha már egész rendes adagot is meg tudok enni. Tudatosan próbálok nem csokin és nutellán élni. Ami nem változott 2.5 hónapig: a nulla széklet. A mai napig hétvégenként egy napot rászánok a hashajtásra, ami vicces: nem igazán hatnak a hajhajtók sem, még három-négyszeres adagban sem. Kábé fél hónapja itt is van minimális változás: vannak napok, amikor reggel sikerül megszülnöm egy körömnyi kakszit. Szó szerint megszülöm. Akad alkalom, hogy a sokadik rápróbálásra. Nem tudom, hol marad bennem az étel, mert azért eszegetek, de ahhoz képest semmi nem jön ki. Valószínű ettől (is) a lufiság: az alhasam 3 hónapja egyfolytában kidudorodik, jobb oldalon fáj, ehhez jön a gyomorlufiság is elég gyakran.

El lehet vele lenni. 

A héten kell menjek eredményekért a kórházba, de őszintén megmondom: nem izgat már az orvosi vonal. Persze ha lesz még további lépés, megyek tovább, de eddig szinte minden negatív, a papírok-leletek-vizsgálatok alapján majdnem egészséges vagyok. Mindenesetre semmi végzetes bajom nincs. Van türelmem, kivárom a végét, ha lesz egyáltalán. Ha meg nem, akkor így van jól.

No elég is erről ennyi, megyek olvasni kicsit (iszonyú izgalmas könyvet kaptam kölcsön a húgomtól!), aztán kihasználom, hogy szünet van: szüneteltetem magam, azaz alukálok, amennyit csak tudok.