Hétvégén, a Krisna-völgyben, abban a hatalmas békében és nyugalomban valahogy könnyebb volt elfogadni anyu és mami halálát. Igaz, hogy rosszul aludtam, de egyszer sem sírtam. Gondoltam rájuk, de nem fájdalommal, nem veszteséggel. Nem tudom megmagyarázni: valahogy ott voltak velem, nem feszített a hiányuk.
Hazajöttünk, lement az első munkanap, utána a sulinak voltam intézkedni Mohácson, majd itthon ténykedtem, de többször elpityeredtem.
Anyu és mami halálával az eddigi életem megszűnt létezni, olyan érzés, mintha minden a feje tetejére állt volna, mintha hirtelen abszolút nem tudnám, ki vagyok, és fel kell magam építenem újra. Anyu és mami -két meghatározó személy- nélkül.
Rengeteg (RENGETEG) a tenni, intézni való, nem érek a végére. A fontossági sorrend pedig nehéz. De azt hiszem, pihennem kellene. A hétvége erre nagyon jó volt, segített is, de normál esetben minden fontosabb, mint saját magam. És ez nem jó, tudom, érzem. Csak egyetlen dolog: az egyik foghúzás húsvét előtt óta halogatódik...
Nem akarok negatív lenni és csak a rossz dolgokkal foglalkozni. Igyekszem. Magamért és másokért.
