Kicsivel több, mint egy hónapja halt meg anyu. A szívem már akkor darabokra tört és porladni kezdett, amikor még "csak" haldoklott. Nincs nap, hogy ne sírnék, de a fuldoklás, a nemkapoklevegőt érzés nincs már. "csak" egy nehéz, súlyos üresség. 49 év után nehéz megszokni, hogy nincs, nehéz felfogni, hogy nem is lesz. A virtuális angyalseprűm mindig nálam van. Arra találtam ki, hogy a szívem darabkáit egyesítsem vele.
M. rábeszélt, hogy menjünk be a városba a Busójárásra. Csak délelőtt, amíg nincs óriási tömeg. Sosem egyszerű nekem mostanában kimozdulni, de kell a séta, a levegő is, no meg a rendezvény itt van helyben.
Még sosem láttam Mohácsot madártávlatból, ezt nem lehetett kihagyni.
Egy Busójárást anyu is megért mohácsiként. Ez a kép tavaly készült.
A húgom ma volt anyunál a temetőben, elrendezte a sírt. Aztán mamikánkhoz ment az otthonba. Mami nincs jól. Szinte teljesen belemerült a saját világába. Persze azért anyu kérdezte... És éjszakánként megint kiabál...
