2022. július 15., péntek

💔

- Sziaaa! Na mesélj! - kiáltottam mosolyogva.

És ő csak feküdt az ágyon, ahogy a betegszállítók lerakták, mozdulatlanul, és beszélt. A megváltozott hangján, csapongva, a kinti nagy valóságba beleszőve a saját valóságát, majd abban egyre jobban elmerülve, amíg nagyon hamar megérkezett az ő kis világába. Már nem vett tudomást a környezetéről, és csak mondta, mondta. Észre sem vette, hogy anyu felhajtja az ágyon a rácsot. A konyhában elolvastam a kórházi zárójelentést és a leleteket. A friss koponya CT simán magyarázhatja az állapotát. És egy szívbeteg, 93 éves embernek már hatalmas kockázat lehet egy agyműtét. Ha egyáltalán műthető lenne. Ha egyáltalán ez okozta. Múlt szerdán láttam ezelőtt utoljára, ahhoz képest is sokat romlott. Aznap éjjel mászott át az ágyrácson és esett el (újra), ezért küldték be a sürgősségire, készült a CT és tartották a traumatológián 48 órás megfigyelésre. 

Mobil vagyok, mentem anyuhoz. És segítettem, amiben tudtam. Kimondani, hogy nem tudja már mami biztonságát otthon garantálni, szívszaggató volt. Kimondani, hogy igen, keresni kell egy helyet, ahol tudnak róla éjjel-nappal gondoskodni, abba is belehasadt a szíve. Egész csütörtökön kutatni, guglizni, telefonálni a lehetőségek után kegyetlenül fárasztó volt. Mindenhol falakba ütköztünk egy részről, más részről a megkeresett ismerősök maximális empátiával és segítőkészséggel álltak mellettünk. Van egy gyors lehetőség, hétfőn-kedden-szerdán kaphatunk végleges választ. Ide ma vittem el anyut egy személyes találkozóra. Ott kimondania anyunak élesben azt, hogy miért jöttünk..., na ott már az én szívem is cafatokban volt. Megkaptuk a felvételi kérelem nyomtatványait is, amint hazaértünk, anyu nekiállt kitölteni. Csakhogy nem ment. Se olvasni, se írni nem volt képes, a dátumhoz irányítószám került..., teljesen összeomlott. 

Ápoltam annak idején demens időseket. Láttam a családjukat, tapasztaltam, mennyire megviseli őket. Sose gondoltam volna, hogy egyszer az én szeretett, tüneményes, kedves, gondoskodó, figyelmes mamikámmal is megtörténik. Amíg még lehet, leülök mellé, fogom a kezét, próbálok beszélgetni vele, és elfogadni, hogy ez szinte napról napra egyre inkább lehetetlen vállalkozás. Anyu erős. De az ő erejét az utóbbi két évben szétforgácsolta a megannyi kisebb dolog mellett a tumor, a testvére halála és most az édesanyja valóságtól való eltávolodása. Csak remélni merem, hogy van ereje még kitartani és nem rántja magával a sokféle valóság fekete lyuka.