Valahogy így érzem magam, mint a kép hangulata. A testem a beton fal, benne egy szerkezet tönkrement, meghibásodott, nem működik, hasztalan. De egy magocska ott lapult, mélyen, de nem adta fel, a mostoha körülmények ellenére is fejlődött, nőtt, szárba szökkent és virágot hozott.
Eddigi életemben -mint sokaknak- rengeteg kemény dolog történt. Nem egyszer jártam poklot, voltam a lelkem bugyrainak legalján elterülő gyilkos, végtelen ingoványban. És mindig kihúztam magam belőle. Volt, hogy egyedül és volt, amikor segítséggel. Elképzelni nem tudom, honnan volt és van bennem erő. De azt tudom, hogy még ha időnként már-már feladnám is, nagyon hamar eljön az a pillanat, amikor tudom, hogy felállok, akkor is, ha semmiféle energiám nincs, akkor is, ha nem tudom még, hová, merre kellene indulnom, akkor is, ha szinte a fél világ összeesküdni látszik ellenem. Mintha valaki/valami megfogná ilyenkor a fizikai kezem és a lelkit is, és már ebből tudnám, hogy igen is megyek tovább.
Ma reggel a hasmenés helyett hányingert kaptam. Olyan erőset, hogy a fél testem remegett és igyekeztem közben megőrizni az ép eszemet, miközben a kismedencémben -szokás szerint- kegyetlen viharok dúltak. Egy falatot sem tudtam enni, még inni sem. A gyomrom a helyén maradt, tudtam, hogy nem fogok hányni, "csak" le kellene küzdenem a hányingert. Jött a figyelemelterelés, kiültem a teraszra és néztem az arborétumomat. Közben pedig lélegeztem. Ahogy az antistresszen Krisztától tanultam: nem ültem fel a gondolataim vonatára, csak néztem őket, mint egy mozit. A legtöbbször egy jelenet ismétlődött: a felemben beszélgetés:
- Nem tudsz dolgozni menni.
- De igen. Jobban leszek és megyek.
Amikor ülve jobb lett, mászkáltam kicsit. Aztán elindultam.
Nem voltam jól, de végigcsináltam a napot. Pedig napköziztem is. Amire nagyon figyelek: az órák rendben meglegyenek, a gyerekek napjaiban legyen öröm is. Az, hogy az adminisztráció meg a többi hogy sikerül, már nem izgat. Legyen meg, ha valami nem jó, majd szólnak.
Vonszolgattam magam egész nap, és amikor a 8.5 órás munkanap után hazaértem, ha lett volna hozzá energiám, elsírtam volna magam. De csak pihegtem és pihentem. És tudtam: a betegség annyi mindent elvett tőlem, szinte minden hobbimat, nincs futás, súlyzózás, fotózás is csak ritkán (...), de le fogok ülni, koncentrálni fogok és összehozok egy normálisabb blogbejegyzést. Mert ez még az enyém. :)
