Hétfő: emlékes doboz..., Magyarország 51.

Mozgás reggel (súlyzós):

 - bemelegítés

 - 20 széles guggolás

- 20 felhúzás

- 20 szűk guggolás

- 20 döntött törzsű evezés

 (4 kör)

- nyújtás. 

Délután:

- Mimi adventi mozgásnaptárának első 7 gyakorlata

- séta

Reggeli és vacsora: 2 vajas-paprikás kenyér

Ebéd: húsleves, húsgolyó, káposztasaláta, 1 sajtgolyó, mogyoró

Tegnap 'Boszi-Mikulás-Grincsként' ökörködtem, ma pedig valamiért régi emlékek jutottak eszembe... Azt mondják, ha ébren vagyunk és nem úgy élünk, ahogy kellene/lehetne, az árral szemben evezünk. Éjjel, ha alszunk, megszűnik ez az erőlködés. És minél inkább harcolunk azzal ébren, hogy a folyásiránnyal ellentétesen próbáljuk a csónakunkat mozgásban tartani, annál erősebb lesz az ár, annál gyorsabbnak érezzük az idő múlását. 51. napja vagyok itthon, de az egész bő két hétnek tűnik. Robog az idő. Ezek szerint megint görcsösen szorítom az evezőt...  Már nem tudom, hogyan, ma előkerült az emlékes dobozom. Először az óvodai mappám a múlt század hetvenes éveiből, aztán a többi. A verseim, a novellám, a mesék... Képes vagyok magam lebecsülni, kevésnek tartani, olyannak, aki szürke kisegér, akibe nem szorult túl sok tehetség, egy nőnek, akinek az pont jó, ha külföldre jár idős-beteg embereket ápolni. Állítom, hogy a családom, az ismerőseim sokkal többre tartanak, mint én magamat. Mindig adnak ötleteket, mihez kezdhetnék az életemmel, bátorítanak, de én kézzel-lábbal tiltakozom és kapásból mindenre kijelentem: "Á, én nem értek hozzá...", Tudom, hogy én arra képtelen vagyok...".

Előkerült ugye az emlékes dobozom. Az ovis rajzmappára emlékeztem, a másikra nem. Aztán ahogy nézegettük, simán emlékeztem mindenre. És a saját szememmel láttam, miket készítettem/írtam/rajzoltam/gépeltem/festettem/kottáztam... Tényleg hihetetlen, mert régóta tényként állapítom meg magamról, hogy egyáltalán nem tudok rajzolni, a főzésen, receptkitaláláson kívül máshoz egyáltalán nem konyítok, nincs bennem semmi különös...

Még gimis voltam, amikor egy általam nagyra tartott társam azt mondta nekem, hogy szerinte van bennem tehetség, csiszolni kell és akkor értékes lehet. Neki se hittem. A főiskolán egy csoporttársam elkérte a verseimet és mert jónak tartotta őket, beküldte egy versenyre. Volt, hogy ellógtam órákról, elkértem a portásnénitől a 101-es terem kulcsát, a tető alatt volt, ott szoktam fejtágítás helyett zongorázni. Ma megtaláltam a szerzeményeimet zongorára. Ahogy a kezemben fogtam, előjöttek az emlékek, amikor a 101-esben kottáztam őket.

Most kicsit összekavartam magam ezzel az egésszel. Olyasmi érzés, mintha egy sötét folyadékot kevergetnék egy átlátszó edényben és a gyors keverés miatt egyszer csak meglátnám a színes terítőt a kavargó folyadékban keletkezett "lyuk" alatt. Ezek szerint egy torz kép él magamban magamról. Jó, persze, nem vagyok művész, se zseni, de egy szürke egér nem biztos, hogy tud zongorázni, furulyázni, nem biztos, hogy tud egy archoz hasonlító arcot festeni, verseket, novellát, meséket írni, zongoradarabot alkotni és lekottázni, ja és már írtam egy könyvet is (Hedjesser deutsche Volkslieder)... Tuti, hogy nem véletlenül került elő az az emlékes doboz... 

Facebook oldal: Boszorkánykonyha