Egy üzenet margójára

„Az a kép, amit este felraktál, kiverte a biztosítékot. Egyidősek vagyunk, mindketten egyedül élünk, nagyon hasonló az életünk. Aztán mégsem. Mert te mindent elérsz, amit akarsz, én meg vagyok a rakás szerencsétlenség. Kövér, csúnya, mindig egyedül. Le akartam fogyni, akkor találtam meg a blogodat. De nem megy. Közben te jól nézel ki, egyre szebb vagy, mosolyogsz… Nekem semmi nem sikerül. Nem tudom, te hogyan csinálod. De én már nem bírom, hogy tovább olvassalak. Leiratkozom. „"

Ez volt a fotó. Retrica alkalmazás, nincs retus, csak levágtam a hajam mellől a párnát a képről.

Ez is akkor készült, szintén Retrica, itt már látszanak a szarkalábaim, mivel alapozóm nincs, de szeretem is ezeket a ráncokat, mert leginkább nevetőráncok és én imádok nevetni (akkor is, ha állítólag hízlal). Sőt a képen látszik az is, hogy már nem ártana hajat mosni, ott van rajtam a nyolc éves, agyonmosott pólóm, alatta a béna párducmintás pántos melltartóm, amit anno akciósan vettem, a mintája nem tetszett (a többi része amúgy szürke), de pamut, a legkényelmesebb melltartóm, amióta csak hordok ilyesmit.

A fotó az albérletemben készült. Nincs saját lakásom, se bútorom, csak egyetlen székem a nagypapámtól és egy autóm. Ez a vagyonom. Munkanélküli vagyok. Egyedül élek. Asztmás vagyok. Kegyetlenül rossz fog-géneket örököltem. És most gondolkodtam, milyen negatívumokat tudnék még leírni az életemről, de elég ennyi is ahhoz, amit mondani szeretnék.

Nem ideális az életem. Vannak, akik nálam sokkal jobban/szebben/könnyebben/színesebben élnek és vannak, akik boldogok lennének, ha lenne fedél a fejük felett vagy ha lenne egy székük meg egy autójuk; esetleg ha "csak" asztmájuk lenne. Ilyen az életem. Hol fent, hol lent, hol vidámabb, hol szomorúbb, hol szürke, hol színes. Elfogadom. És így szeretem.  És nem hasonlítgatom össze másokéval, mert annak semmi értelme.

A fenti üzenet írója jó úton jár. Eljutott oda, hogy nem bírja látni, hogy más eléri azt, amit ő szeretne. Ha tényleg hasonlítunk, akkor itt üzenem neki -ha még olvas-, hogy anno én is így kezdtem: mindig olyan akartam lenni, mint valaki más, de ugye ez badarság. Én sem tudtam már nézni mások mosolyát, sikereit, mert megkeseredett voltam, türelmetlen. Ebből aztán egy kis "nemérdekelsemmi" szünet után jött az igazi elhatározás (ekkortájt kezdtem írni a blogot is) és sok-sok felismerés, sikerek és kudarcok, és annak felismerése és elfogadása, hogy én én vagyok, hogy minden változik és ez így van jól. Nem kis utat tettem meg mostanáig, sok dologban sokat haladtam, másokban van még mit tanulnom/fejlődnöm, de az számomra nagyon nagy bölcsesség, hogy semmi értelme annak, hogy bárkivel is összehasonlítsam magam, a kinézetem, az élményeimet, az alakomat, az életemet. Mert az csak megbetegít.

Nem ragozom tovább, a tekintetemet egyre jobban húzza az ablak, azon túl ugyanis süt a nap és mesésen beragyogja az éledező lakótelepet. És hamarosan kihűl a meglepi süti egy ismerősnek, amit még ma délelőtt átadok és tudom, hogy örülni fog neki. Az élet(em) tele van apró szépségekkel/csodákkal, hát már hogy ne mosolyognék!

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha