(Nem új dolog, de most írok róla pár szót.)
Emberek vagyunk. Sokfélék. Azzal, hogy megosztom egy internetes felületen a gondolataimat, vállaltam, hogy lesznek, akik majd elolvassák. Arra sosem gondoltam, hogy ennyien teszik majd.
Sokan olvassák a blogomat, sokféle ember, a világ -szó szerint- minden tájáról. És megkeresnek, kérdeznek, véleményeznek. Az angollal és a némettel eddig sikerült a nyelvi akadályokat átugrani.
Természetes, hogy nem mindenkinek tetszik, amit írok, ahogy írom, nem mindenki szimpatizál az étkezésemmel, nem favorizálja minden ember az otthoni edzést, vagy nem mindenki tartja jónak az edzőtermi súlyzózást. Minden kritikát elolvasok, meghallgatok, az építő jellegűekre reagálok és tanulok belőlük.
Vannak olyanok, akik kritikáját inkább lerohanásnak, támadásnak nevezhetem. A "hülye vagy", "tehetségtelen", "szar a stílusod", "hányadékok a kajáid", "nagyképű vagy" típusú megnyilvánulásokra utalok. Nos mit lehet ezekkel kezdeni? Ha volt kérdés is a kritikában, válaszolok röviden, majd szép napot kívánok (erre ma is volt példa az egyik csoportban). A tükör működik: nem engem, hanem önmagukat minősítik, ha minősíthetetlenül nyilvánulnak meg (vagy nem tudnak leszakadni egy pitiáner témáról). Úgyhogy akkor most ennek a témának is szép napot! 😊
...
Tegnap anyuéktól hazafelé az autóban rádiót hallgattam. Hátam mögött lassan lebukott a nap, sötétedett, hűlt a levegő. A lehúzott ablakokon egyre kellemesebb huzat fickándozott az utastérben. Jó számok voltak, szeretem, ha ismerem a dalokat és a rádióval tudom énekelni. Felcsendült egy régi nagy kedvencem: Alphaville. Felhangosítottam és énekeltem, ahogy a torkomon kifért. A szám felénél éreztem, hogy valami furcsa. Nemsokára rájöttem, mi az: még sosem tudatosult bennem, hogy ez full gép zene. Főleg akkor ütötte meg a fülemet, amikor a következő dalt énekeltem, amit hagyományos hangszerekkel kísértek, ebben dob ütötte a ritmust, gitár sírt, zongora szólózott, nem elektromos hangszerek. Ezt azért írtam le, mert hasonló ahhoz, mint amit az internettel kapcsolatban érzek, a weboldalakkal, a Facebook kékségével, a különféle csoportokkal, a világhálón kötött ismeretségekkel, beszélgetésekkel. Valahogy egyre idegenebb ez a világ. Fantasztikusnak tartom az internetet, szinte mindenre találhatok választ, sőt válaszokat. Az emailezés lenyűgöző lehetőséget adott mindig arra, hogy amikor külföldön voltam, tartani tudtam a kapcsolatot a családommal, a szeretteimmel. A Facebook zseniális: távol élő szeretteim, barátaim, iskolatársaim családjait láthatom egy kattintással. A blogon megoszthatom az élményeimet, a blog FB oldalán -is- segíthetek sok mindenkinek sok mindenben. Rengeteg "netes" ismerősöm van, közülük nem egy emberrel alakult ki szinte baráti kapcsolat. Volt idő, amikor nem tudtam meglenni internet nélkül. Nem eszköz volt, hanem cél. Olyannyira, hogy tudatosan, magamat "megerőszakolva" kellett a virtuális térben töltött időmet korlátozni. Szeretem, de jobban kedvelem a rám mosolygó köszönést, az ölelést, a konkrét élményeket. Visszatérve az elején említett dologhoz: attól, hogy az Alphaville gépzene, még fogom énekelni, de szívesebben elmegyek egy hagyományos hangszereken játszott koncertre. Szeretem a blogot, szeretek a neten kapcsolatot tartani az emberekkel, de mivel nem elsősorban itt szeretném élni az életemet, előfordul, hogy nem olvasok mindent azonnal, nem rögtön válaszolok; nem írok minden egyes nap részletes napló-beszámolót... De nem ragozom, szerintem értitek, mire gondolok.
...
„Mindennap történnek csodák. Nem mindenki hiszi, de hogy történnek, az biztos.”
Forrest Gump
A három nap néhány képben:
 |
| Ebéd: pizza |
 |
| Fagyi |
 |
| A még mindig kedvenc reggeli |
 |
| Ebéd anyuéknál |
 |
| Anyutól, a kertből |
 |
| Ebéd |
 |
| Vacsora |
 |
| 5km tempós séta |
 |
| Végre felhős az ég, dörög, és esik az eső. |
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
