Az elmúlt pár nap...

... csak nagyjából, mert rengeteg minden történt, ha mindent leírnék, pötyöghetnék napokig.

Újabb országot ismertem meg a blog statisztikájából.

Az utcán rég nem látott ismerőssel találkozva. Az illető rám kérdez: Mi van a kezeddel? Honnan tudod? - kérdezem. Olvastam a blogodban!

Igyekszem jól és jókat enni.

Kőkút-forrás télen.

Adventi gyertyagyújtás Hőgyészen.

A kezem. Megvan. Szerencsére sok segítséget kapok, pl. van "taxisom", A. is itt volt pár napig, M. többször elmosogat... Nem vagyok béna, de a segítséget elfogadom. 

Amúgy volt ma reumatológia kontroll. A doki nem csapta le bárddal a kezem, most normális volt, csak érdemben nem történt semmi, felírt a másik helyett egy szteroidos fájdalomcsillapítót. Persze nem váltottam ki. Holnap háziorvos kontroll, megpróbálok elérni egy röntgent, és azt hiszem, itt lezárom a doktoros fejezetet, hiszen konkrétan bármennyi orvos lát, nem történik semmi a receptíráson kívül. És elindulok egy másik úton.

Mivel a reumatológia mellett van a pulmonológia épülete, bementem, megcsináltattam az éves asztma kontrollt. Légzésfunkciós vizsgálat, szív- és tüdőröntgen, orvosi vizsgálat. Itt egyszerűen tüneményesek a dolgozók, számomra ők testesítik meg az asszisztens, a nővér fogalmát, maximálisan kedvesek, készségesek, informatívak, mindig mindenre találnak megoldást, szakmailag és emberileg is ott vannak a szeren. A légzésfunkción 10 %-kal jobbat fújtam a tavalyinál, ennek igazán örülök. A röntgenlelet is teljesen rendben. Aztán megint "összevesztem" a főorvossal, mert ugye nem szedem a gyógyszereket. Újra nagyon szépen, konkrétan és érthetően elmagyarázta, mit jelent az asztma. Tudom én, felfogtam már az elején. A Seretide-et utáltam. Gyűlöltem, mert órákig köhögtem tőle, majd megfulladtam, kapart a torkom... Most felírt egy másik inhalátort, ez jóval olcsóbb is és nem por, hanem spray. Kiváltottam. Ha nem okoz érezhető mellékhatásokat, akkor használni fogom. Január végéig biztosan, mert akkor vissza kell mennem kontrollra.

Világ életemben nagyevő voltam. Imádok enni, rágni. Csak sose tudom, mennyi az elég. És ennék, ha jó kedvem van, ennék, ha rossz, ennék, ha esik az eső, ha süt a nap, télen is, nyáron is, mindig, folyamatosan. Már kábé 5 éve figyelek a kajára, de a zabálhatnék nem nagyon változott. Itt egyedül az eszem az, amire hallgatnom kell, de arra nagyon. Mert azzal tudom, mit és mennyit kell ennem, az eszem pontosan tudja, mikor elég. A testem is jelzi, csak ugye létezik az a kis ördög. Ma embertelenül tudtam volna enni. Csak úgy. Minél édesebbet. Elhatároztam: lemegyek a boltba csokiért. Egy Snickers nem a világ pénze, a cukorsokkot majd kiheverem. Még azt is bemagyaráztam magamnak, hogy tulajdonképpen milyen jót teszek magammal, ha lemegyek a boltba, hiszen sééétáoook, levegőn vagyoook...... Ez már olyan abszurd, hogy virtuálisan fejbe kólintottam magam, elővettem a csirkét meg a salátát és az volt a vacsora, ahogy eredetileg - fejben - terveztem.

Csirkemell: kis zsíron a vékonyra vágott szeleteket fokhagymaporral, sóval, kurkumával mindkét oldalán közepes lángon megsütöttem.

Saláta: a vegyes salátát felturbóztam egy kis póréval és vöröshagymával. Rányomtam fél kis citrom levét, kapott sót, kis olívaolajat és fehér borecetet.

Ez meg egy viszonylag friss kép. Azoknak, akik minden mostanában feltett motivációs illusztrációs képnél üzenetet írnak, hogy hogy értem el ezt a fogyást, vagy megdicsérik, milyen gyönyörű vagyok/lettem. A motivációs szövegek Sz-től származnak, aki élő, valós személy, csak nem szeretné, ha megosztanám a nevét és a képeit (pedig iszonyatosan fantasztikus az átváltozása!) és én ezt tiszteletben tartom. A hozzá feltett motivációs képek a netről valók, több képen rajta is van a forrás.

Szóval ezen a képen, ez vagyok én.

Egy nagy tepsi sütemény

"Egy alkalommal a családnak sütöttem egy nagy tepsi pudingos piskótás süteményt. Nem vagyok egy nagy cukrász, de az édességet nagyon szeretem. A gyerekek nem különösebben vannak oda a sütikért, aminek azért örülök.

Elkészült ez a finom desszert. Mindenki evett belőle egy kis szeletet ebéd után. A gyerekek csendes pihenőt tartottak a nappaliban, én meg kint ragadtam a konyhában, majd azon kaptam magam, hogy két pofára tömöm befelé a sütit a tepsi fölé hajolva. Szinte látom magam, ahogy az arcomon csorog végig a puding. És ekkor ott bevillant valami. Mit csinálok??? Normális vagyok??? Néhány hete még le akartam fogyni, most meg tömöm magam egy kalóriabombával. Szégyenszemre elkullogtam a konyhából megmosakodni és a szokásos gondolat kerített hatalmába "holnaptól fogyókúrázom".

Persze sok ilyen nap volt még utána. Habár ilyen zabálásra nem emlékszem, de gyakran megfogadtam, hogy holnaptól más lesz. Sokszor bújtam az internetet, hátha találok valami módszert, ami segíteni fog. Valahogy nem hittem abba, hogy elég többet mozogni és lefogyok. A három gyerek mellett mindig azt éreztem, hogy megyek egész nap. A kicsit is emelgetem, cipelem, lépcsőzök vele, aztán még sem fogyok egy dekát sem.

Ma sem értem, hogy mi tartott ilyen sokáig. Nagyon sok kellemetlen dolog volt, ami miatt léphettem volna előbb. Például ott volt az egész nyár. Egy kövér embernek a meleg az ellensége. Magam sem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel. Nem járhattam egész nyáron hosszú nadrágban. Amikor szoknyát vettem fel, ami ugyan takart, de a combom erősen összeért és fél óra múlva már piros pöttyök égették a bőröm. A rövid nadrágban, meg a hatalmas sonkákat nem igazán lehet eltakarni. Egy pántos trikót sem mertem felvenni, mert a kibuggyanó háj nagyon zavart.

Aztán augusztusban végre rászántam magam. A facebookon már korábban láttam egy fitnesz edzőt, akitől a fogyni vágyók kérhetnek diétát és edzéstervet. Júliusban írtam neki, akkor megírta az árakat. Egy hónapig gondolkodtam, hogy mit csináljak. Megéri-e ez nekem, képes leszek-e rá. Úgy döntöttem belevágok!"

forrás: Alakváltozás blog

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Dagi lányból edzőtermi királylány...

"Világéletemben kerültem a tornatermeket és a valamire való testmozgást. Valahogy soha nem éreztem arra komolyabb indíttatást, hogy ahova el lehet jutni autóval, oda gyalog induljak. Főiskolás koromig maximum a bicaj jelentett közlekedési eszközt, de az sem óriási távon. 21 évesen belekerültem egy kövérségi spirálba, ami szép lassan körém tekeredett és meghatározó gyökeret eresztett mélyen alám, hogy még véletlenül se tudjak tőle szabadulni. Rengeteg évet és kispárnába száradt könnycseppet hagytam magam mögött szimplán azért, mert hatalmába kerített az evés kényszeres hobbivá fejlesztése, és a külsőm nemtörődömségből tökélyre varázsolt szépségből szörnyeteggé alakulása. Nagyon sokáig szépnek láttam magam vagy legalábbis csúnyának nem és a tükörben való saját magam megtévesztése előidézett egy olyan felvonót valamiféle képzeletbeli vízeséshez, ahonnan a zuhanás következett volna a láthatatlan mélységbe. Professzionális szintekre tudtam építeni a zabálás szeánszokat, végeláthatatlan lakomákat csapva és közben eufórikus állapotot előidézve én voltam a kövér lányok viaszbábúja, mert hollywoodi tehetséggel színészkedtem végig 11,5 fél évet. A felszín, amit a világ látott, az egy erős és vidám dagi lány vígjátéka volt, mialatt az otthon melengető bugyraiban saját szappanoperám szenvedő főhősnője voltam minden áldott, magányosan eltöltött vacsoraestemen. A könnycseppek tánca örökre nyomott hagyott a kispárnám pamutrétegeiben, és ha azok mesélni tudnának az érzéseimről, már világhírű bestseller írónő lennék. Mindnek története van, külön-külön járnák el a keringőt a libatollak között, ha elmeséltetném velük, mi minden keltette őket életre. És a könnycseppek soha nem fogytak el. Szerelmek jöttek és mentek, sikerek és kudarcok voltak ihletőik, a szégyen és a tehetetlenség miatt kellett életem részesei legyenek minden áldott napnyugta után. Hiába mostam ki a kispárnát és terítettem a napsugarai alá, az emlékeket eltüntetni és a megélt fájdalmakat elfelejteni nem lehet. Kövérségem minden egyes másodperce beleégett a tollak puhaságába, és míg élek érezni fogják, hogy mennyire akartam én egyszerűen csak boldog lenni. Kövéren nem tudtam meglelni a valós örömöket, mert önmagam utálata lehetetlenné tette, hogy bárki szívének ritmusa párjára leljen a lelkem börtönviselt fogságában. Saját magam rabja voltam és csak egy kulcsot adtam át a lakathoz, azt is az ételnek.

Dagi lányként minden valamirevaló örömforrást hanyagoltam, elzártam magam az élettől. Egy valaminek hódoltam csupán: énekeltem. Minden érzést, minden fájdalmat, minden ábrándot kiénekeltem a négy fal között, így keveredtem a zene rajongójaként egy tehetségkutató élő felvételére, ahol nézőként szemléltem vágyálmaimat megvalósító szereplőit a műsornak. Ott ültem, szemembe vakított több reflektor és én azt éreztem, hogy a vakító fény melege arra sarkall, hogy lássam az életet magam körül és másszak ki a bezárt világomból. Milliók szeme láttára énekeltek a tehetségek a színpadon és ámulattal bámultam arra, hogy álmaik épp valóra válnak, míg én hagyom magam teljesen tönkre tenni. Nekem is vannak álmaim, én is több millió ember előtt szeretnék egyszer valami nagyot alkotni, ami értelmet ad annak, hogy megszülettem.

Szembenéztem tehát a tükörben látható torz testtel és az akkor még cseppet sem kimagasló önbizalommal úgy döntöttem, hogy egy utolsó esélyt adok magamnak. Megérdemlem, hogy tiszteljem saját magam ábrándjait és ezért csak én tehetek meg lépéseket. Tűszúrásnyi szisszenésekkel éltem meg a legelső elhatározást, hogy edzeni kezdek, és kövér lányként belepréselem magam a fitneszterem dübörgő lüktetésébe. Számítottam rá, hogy oly annyira idegen és rémisztő lesz számomra magamat belelátni a szép testek és izzadó akaratok közé, hogy menekülni támad majd kedvem, hiszen az étel mindig hazavár. Egy vas játszótér volt számomra, ahol ügyetlenkedve építettem az én kis álmodozó testképemet a tükörben. Piszok nehéz volt a legkisebb súlyt is olyan szabályosan és hatékonyan elmozdítani, hogy azt ne nevessék ki mások – gondoltam. Minden egyes mozdulat megterhelő volt, miközben meg kellett küzdenem a leginkább félelmet keltő és ijesztő fájdalommal, hogy mások is szembesülnek a dagi testemmel és a bennük felötlő kérdéssel, hogyan jutottam el idáig. Hogyan történt az, hogy egy hattyúból rút kiskacsa lettem, s melegágyam volt az ételfutár cégek összes szórólapja? Hogyan tudtam megállás nélkül váltogatni a sós és édes ízek egymás utáni kóstolgatását? Hogyan hagytam ennyi éven át eluralkodni magamon a kövérségi depressziót? Olyan ez visszagondolva, mintha a kedvenc filmem reklámszünetében elkapcsoltam volna egy másik csatornára és csak a film végén vettem volna észre, hogy lemaradtam az egészről. Pont így nem látom értelmét az utóbbi 11,5 évemnek, mert a kedvenc sorozataimon, az ételek okozta jóllakottságon és az általam megálmodott utazásaimon túl valós örömforrások nem értek. Beültem egy mozifilmre, végignéztem a kálváriámat tétlenül és közben végig zabáltam életem értelmetlen időszakát. Az étel házastársa voltam, szerelmünknek viszont sosem született gyümölcse, hiszen ebben a kapcsolatban mindvégig megalkuvó voltam.

Még ma is a szőnyegen rugdosom a puzzle darabkákat, hogy kirakjam végre életem küldetésének valós képét, ami a dobozon rajta van, de ez kemény munka nélkül soha nem fog összeállni egy kerek egésszé. Ehhez minden egyes kis alkotóelemet nekem kell megérteni, meglátni és a helyére tenni. Most evés helyett életem puzzle tábláját építgetem, ahogyan a testem izmait is. Dagi lányként léptem be az izomműködés fogaskerekű forgatagába és elkapott a lendület. Ma megtörtént az, ami 12 éve soha, nem volt rajtam hosszú ujjú ruha. Ujjatlan felsőben léptem a fitneszterem előterébe, nem frusztrálva magam azon, hogy karjaim feszessé igazítására majd orvos is kell egyszer. Nem szégyelltem a változó testemet. Ismerem az összes gép mechanikai működését, a súlyzók rám gyakorolt hatását, a tűrőképességemet, a kedvelt és kevésbé kellemes gyakorlatok helyes végrehajtási műveleteit. Ezzel a tudattal álltam fel ma az utolsó gyakorlat után, majd fáradtságomtól előrehajolva egy izzadságcsepp hullott a cipőmre. Beleremegtem. A könnyek csorogtak így fél éve az arcomon, fájdalmasan. A kövérség okozta könnycseppek immár nem szereplői a történetemnek, új fejezettel csak a fizikai megterhelés verejtéke tükröződhet az ablakon át beszűrődő napfényben a homlokomon. Minden mély levegővétel, ami segít újra normális tartományba terelni a pulzusomat azért emeli a mellkasomat, mert kövérségem szappanoperája immár kihirdeti a „THE END” végcímet. Elénekelem saját színpadomon azt a dalt, aminek kottája végre nem sír, hanem kacag önfeledten. Ma ugyanis felhívtak a fitnesz iskolából és elfogadták a jelentkezésemet az általam választott, egymást követő képzésekre. Ez a telefonhívás volt az utóbbi 12 évem legjelentősebb „énpillanata”, mert az egykori dagi lány olyan álomszekérre ült fel, ami nehezített macskaköves úton robog a cél felé, de torka szakadtából énekel közben. 37 kilót fogytam eddig. Én leszek a legsúlyosabb tanuló és sokkal többet kell fejlődnöm a többiekhez képest.

De én most színesre festem életem eddigi szürke kifestőkönyvének lapjait. Én, a dagi lány."

Forrás: Duci Dívány - Dia fogyireform naplója

Zabálsz, vagy tudatosan táplálkozol?

"Hogy lehet elindulni azon az úton, amikor napi szinten össze-vissza zabálsz? Amikor észre sem veszed, hogy tömöd befelé a péksüteményeket, iszod a kólát és eszed a sok szemét kaját? Nem csak a minőség, hanem a mennyiség sem mindegy. Az irányt mi választjuk.

Még mindig nagyon jól emlékszem, amikor egy ültő helyemben lelkiismeret furdalás nélkül felfaltam egy tábla csokit, megettem fél tepsi süteményt, betoltam egy egész pizzát. Majd pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mi történt a testemmel. Mitől lettem bálna, miért érzem rosszul magam a bőrömben, miért nem találok magamra olyan ruhát, mint az a csaj, akin baromi jól mutat a feszes farmer.

Sose felejtem el... Szülés után, mikor már ciki volt a terhesnadrágot hordani bementem az egyik üzletbe. Gondoltam veszek egy jó kis farmert. A boltban szépen méret szerint sorba rendezve a csini nadrágok. Mit sem sejtettem a szülés utáni méretemről. Látja az eladó, hogy bajban vagyok.

Rám néz, és a szemével méretet vett. Majd megmutatta a duci modelleket. A csinos, csillogó nadrágoktól átkerültem a "dagadt vagy, ez neked pont jó lesz" ruhákhoz. Kénytelen voltam innen választani egy semmitmondó darabot. Mondjuk igaz, hogy a csilli-villi is szarul állt volna - persze, ha lett volna a méretemben.

Amikor végleg betelt a pohár, amikor már eléggé gyűlöltem a testem ahhoz, hogy változtassak, elindultam egy másik úton. Azon az úton, amikor a kísértésnek is ellen tudtam állni a diéta 3. vagy 4. napján. Pedig ilyenkor nagyon könnyű megbukni. "Csak egy fagyi, csoki, chips, egy pohár kóla." Majd délután még egy kis nutellás palacsinta, mert hát akkor tartsunk bűnöző napot, ha már elbuktam délelőtt. Ott akkor, amikor nemet mondtam a fagyinak tudtam, hogy ez a jó irány.

Nem volt kérdés, hogy betartom a diétát. Azt eszek, ami elő van írva. A család eheti a pizzát én nem fogok enni belőle. Eszem a brokkolit csirkemellel. Sokkal egészségesebb. És tényleg így gondoltam. Egy percig sem éreztem kényszernek, annál inkább tudtam, hogy ez jó nekem. Mindennap főztem. Rizs, brokkoli, saláta csirke- vagy pulykamell, néha tonhal. 

Reggelire tojás vagy natúr joghurt, túró vagy csirkemellsonka abonett kenyérrel, puffasztott rizzsel vagy zabpehellyel.

A reggeli és az ebéd között általában egy gyümölcs vagy egy pohár joghurt volt. Este pedig hasonlóan ettem, mint az ebéd, csak kevesebb szénhidráttal.

És láss csodát működött... 3 hónap alatt ment le 15 kg. Viszont a diéta mellett kellett a mozgás is, hogy igazán beinduljon a fogyás.

Majd 3 hónap után megállt a súlyom, pedig még volt kb 10 kg felesleg rajtam. Bújtam a netet, mert akitől a diétát kaptam, már nem ért rá velem foglalkozni. Egy darabig ígérte, hogy segít, de más elfoglaltsága akadt. Nem estem kétségbe, elszánt voltam. A fejemben megvolt, hogy mit szeretnék elérni és ez hajtott. Találtam újabb motivációt, kicsit alakítottam a kaján és folytattam tovább. Néhány hónap alatt lement az a tíz kiló.

Körülbelül 3 hétre van szüksége a szervezetnek, hogy átálljon, és Te magad is megszokj egy más életformát. Közben leszel majd fáradt, nyűgös és leszel éhes is. De, ha nem adod fel és benned van a "csakazértismegcsinálom", akkor menni fog.

Jelenpillanatban is odafigyelek mit és mennyit eszem, de ez nem azt jelenti, hogy az év minden napján tartom. Van, amikor hosszabbra engedem a gyeplőt, de most már ismerem a korlátaimat és abban biztos vagyok, hogy nem kell többet a molett divat legújabb kollekciója között ruhát keresnem."

forrás

További motivációk:

Dia itt

BBG itt

Izabella itt

Suzzy itt

Saci itt

Barbara itt

Hús-vér motiváció 52., G. itt

Hús-vér motiváció 51, R. itt

Hús-vér motiváció 50, Ábrahám Pál itt

Hús-vér motiváció 49, Jose itt

Hús-vér motiváció 48 itt

Eddigi Hús-vér motivációk itt

Keto motiváció:

LCHF: Susan itt

LCHF: Kat itt

LCHF: Amanda itt

LCHF: Fatima itt

LCHF: Frida itt

LCHF: Lindha itt

LCHF: Lisa itt

LCHF: Christine Cronau itt

LCHF story: Maria Emmerich itt

LCHF sztori: Rheanna itt

Derek sztorija itt

Telaine története itt

Tony története itt

LCHF story: Zuzka itt

Egy házaspár története itt

Csak a cukor elhagyásával mennyi változás! itt

Egy idősebb házaspár története itt

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Hétfő: régi és új

Régi sztori: már lassan öt éve két országban dolgozom, hol Ausztriában, hol itthon. Nincs unalom, főleg, ami a hivatalos ügyintézést illeti. Elméletben már megittuk a pertut az ügyintézővel itthon, és a kinti hivatalnak több emailt írtam pár év alatt, mint az ismerőseimnek. Nem gond: halad minden szépen. Akárhányszor ki- és bejelentkezek a két ország egészségpénztáraiba, új rendelet van érvényben. Amiről persze -szinte- senki nem tud, így mindig dupla idő az ügyintézés. Ez sem baj, eddig minden rendeződött, remélem, továbbra is így marad.

Régebben is téma volt, hogy ma már sok mindent, az elektronikus eszközöket főleg, bizonyos időtartamra gyártják. A javíttatás vagy egy vagyon, vagy egyáltalán nem javítható: a pénz az atyaúristen ezen a bolygón, dübörögjön a gazdaság, ha valamid nem vagy nem jól működik, dobd el (vidd a kijelölt gyűjtőhelyre) avagy vásárolj újat. A telefonom kijelzője ment tönkre. Két és fél éves a készülék. Drága volt anno, de nagyon szeretem, tökéletes mindarra, amire használni szoktam. Megkérdeztem ismerősöket, szerelőt, mobilszolgáltatót a lehetőségekről. Úgyhogy javíttatás lesz nagy valószínűséggel, ami persze kisebb vagyon (de jóval olcsóbb mint egy új telefon), de ha nem üt be más hiba (és már miért ütne), akkor remélem, még sokáig kiszolgál.

Több éve már, hogy két évig szinte folyamatosan arcüreg-gyulladásom volt, amikor egyszer a háziorvosom elküldött allergia vizsgálatra. Hogy hátha van valami konkrét dolog, ami kiváltja. Volt. Vaskos listát kaptam a nálam tüneteket okozó elemekről. Ekkor derült ki az is, hogy nem csak úgy köhögök, hanem asztmás vagyok. A lista mellé recepteket is kaptam: inhalátorok, tabletták, orrspray. Az az igazság, hogy nem veszem véresen komolyan a dolgot. Az asztmára kapott gyógyszereket egy az egyben nem szedem, nem használom az inhalátort (tisztában vagyok vele, mit teszek). Az allergiát pedig kitapasztaltam: tavasszal és ősszel vannak időszakok, amikor érzem: kezd fájni az arcüregem. Ekkor azonnal elkezdem szedni az allergiagyógyszert, megy az orrspray, a minimális adag. Ha nem elég, felemelem a maximálisra, de csak egy-két napig, és ha enyhülnek a tünetek, jöhet a minimum adag, de amint nincs arcüregi fájdalom, abbahagyom a tablettázást. Évek óta így csinálom, és megúszom nagyon kevés gyógyszerrel. Pár napja kezdtem, remélem, most sem tart egy-két hétnél tovább.

A hétfő a suliban a "laza napom", csak 3/4 12-re kell bemennem. Tökéletes alkalom az ügyintézésre. És reggel van idő -mert rászánom- a mozgásra is. Igaz, hogy emiatt fél 6-kor vagy korábban kell kelnem, de nekem megéri. Nyolckor ugyanis már az OEP iroda előtt ültem, aztán telefon szervíz, Telenor...

A futásban a múlt héten sikerült ügyesen visszafognom magam. Kell, mert idén már majdnem 900 km-t futottam, a csontjaimnak (csípő) ez sok, vigyázni szeretnék magamra. Nem mindig sikerül, ma sem, az esti -kb 3 km- sétával együtt megint átléptem a 10 km-t. Plusz reggel hasizom.

Régi dolog nálam a zabálás. Így fogalmazok, mert az. Pici koromban sem fogadtam el a félig töltött cumisüveget, csak a teli jöhetett. Zabálás, mert ha elkezdem, nem elég egy, nem elég a kevés, nem elég a megfelelő mennyiségű, addig eszek, amíg van. És szinte mindegy, mi az. Évtizedekig így ment ez. És manapság is előfordul. Amikor "csak megkóstolom" a süteményt. Amikor "csak egyet" eszek. Ráadásul sosem ketós dolog ez, hanem amit nem tudok megemészteni: lisztes. És nagyon ritkán tejes. Na most az egy dolog, hogy az ember környezete olyan, amilyen, sokszor nincs tekintettel arra, ahogy az ember étkezik. Szerintem ezzel nincs probléma. A gond ott van, amikor nagyon jól tudom, hogy a liszttől, tejtermékektől rosszul vagyok, méghozzá napokig és iszonyatosan rosszul, de nem tudok ellenállni és elkezdem a csipegetést, ami átcsap zabálásba -ha lúd, legyen kövér, avagy most már úgyis mindegy, mert rosszul leszek- alapon. Mint szombaton. Mindig előre tudom, mi lesz a vége, embertelenül rosszul vagyok, nem mehetek el a wc mellől, úgy érzem magam, mintha mérget ettem volna (és nem túlzok). Azóta a 2. nap telik és még mindig nem ürültem ki. Mindig megfogadom, hogy soha többet, de most már jó lenne ezt komolyan is venni, ha 42 éves, felnőtt, értelmes embernek tartom magam...

R: keto kávé
E: keto kávé
(A gyomrom még mindig kemény és fel van fújódva, éhes nem voltam, de vagy 3 liter vizet megittam kora délutánig.)
V: rántotta (3 tojás, 1 tk zsír), sült bacon

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha