Ajándék

Július 17. óta nem történt ilyen. Nem volt elviselhetetlen fájdalmam. Akkor volt a vesekő zúzás, ami magában borzalom, és attól kezdve kezdett fájogatni a vesém, napról napra jobban, ami augusztusra elérte azt a szintet, amit embertelennek nevezhetek. Reggel felkeltem és... nem fájt semmim. Gyanúsan néztem körbe, figyeltem a testemet, hogy az nem lehet. Jó fél óráig hitetlenkedtem, majd úgy döntöttem: ez bármikor változhat, akkor menj le a boltba. Voltam is, most csak egyszer kellett letennem a kosarat. Semmi nehezet nem vettem, tudom, hogy 5 kilóig emelhetek. Szép lassan hazajöttem, felmásztam a harmadikra, kipakoltam. Még mindig semmi. Jó két órán keresztül olyan érzés volt, mintha sosem lett volna vesegöcsöm, mintha nem lenne bennem a stent. Aztán annyira "erősödött", hogy olyan volt, mintha egy kemény izomlázam lenne a "derekamban". Jött néhány kisebb szúrás is, de sokszor 5-10 percekre semmi de semmi fájdalom. Így tudtam minit itthon ténykedni, kora este pedig végre tusolni, hajat mosni. Hálásan köszönöm ezt a napot. Ez az ajándék a lassú, megfontolt, minden mozdulatra odafigyelő önellátás csodája.

Évzáró B-on

Ma sem ez volt a lényeg:

(De nagyon szépen köszönöm mindenkinek.)

Hanem az, amikor beléptem az ajtón és "Timi néni!!" felkiáltásokkal megindultak felém a gyerekek és öleltek, lógtak rajtam, mint szemek a szőlőfürtön, kérdezték, hogy vagyok. A cuki műsor, a biziosztás utáni sütizés, beszélgetés. 

A. vitt (nagyon köszönöm itt is!) és M. jött értem (ezt is köszönöm). És hazafelé ajándékot is kaptunk:

Hja, kavics. Mondjuk az a csoda, hogy eddig még nem történt meg (lánycsóki útépítés), naponta minimum kétszer megteszem ezt az utat, amióta csak megkezdődtek a munkálatok (persze nem csak itt kaphatok kavicsot, csak itt nagyobb eséllyel). 

Lógott a levegőben, hogy tudok-e menni ma délután az évzáróra. Nem voltam a legfényesebben. Egész délelőtt feküdtem-aludtam (ittam, mosdóztam), és kellett fájdalomcsillapító is (az ampullás, gyorsa(bba)n ható verzió). És borzasztóan oda kell figyelnem az ürítésre, egy icipici plusz nyomás, és már görcsöl is a bal vesém. Megy itthon a klíma, a derekamat mindig átkötöm egy kis kardigánnal, nehogy (meg)fázzanak a veséim.

(Érdekes, hogy ha jön egy történés, például egy betegség, mennyire megváltoznak a prioritások.)

Évzáró

Az első ballagás és évzáró, amikor anyu már nincs. Ma hazahoztam a virágokat és az ajándékokat (amiket szívből köszönök minden kis csimotának, szülőnek, polgármesternek). 

Tavaly anyuhoz vittem. Mert imádta a virágokat, mert neki voltak vázái, mert nála volt virágállvány és ablakpárkány, ahol szerettek is lenni a növénykék. Istenem, csak egy éve volt... Azóta nincs már anyu, a méz kanapé, a vázái, a virágai. Azért 3 vázát elhoztam, tudtam, hogy lesz alkalom, amikor tudom majd használni.

Két éve ezen a napon hozták meg anyu mosógépét a lakásba. Azóta ez is elkerült.

Három éve pedig nem voltam a ballagáson, mert anyut vittem Pécsre sugárkezelésre...

Hat éve egy másik suliban én tartottam az évzárót.

Ma -is- szinte egész nap az egyik beszámolót írtam (igazgatói, iskolatitkári feladat, de nálunk egyik sincs, a két kollégám bizonyítványt, törzslapot, oklevelet írtak, nyomtattak), segítettem mindenben, amiben kellett, ezer fokban. Délután volt az évzáró, az első új esemény anyu és mami halála óta. (Azt hiszem, értem a gyászév fogalmát, minden ilyen új esemény azért kemény dolog.) Megint csak nem tudtam teljesen ott lenni lélekben, de nagyon igyekeztem. A gyerekek tündériek voltak. (Azért nem egyszerű ám egy negyedik osztályt elbúcsúztatni, amikor négy évig 10 hónapon át napi szinten együtt voltunk, láttam őket fogváltós ovisként a suliba jönni, aztán nagy negyedikessé válni, némelyikük majdnem akkora, mint én; megismerni, megszeretni őket -és a szüleiket-, aztán elengedni...)

Este végre jött egy zivatar, ami enyhülést hozott a hőség után. Villám-fotók. Nem a legjobbak, de az enyémek. :)

Műtét előtti 4. nap

A hét első munkanapja, a műtét előtti 4. nap nekem egyben az utolsó munkanapom is volt egy darabig.

Kis "ha véletlenül hiányoznék" ajándékkal készültem a gyerekeknek.

És voltak gyerekek, akik nekem is készültek ajándékkal.

😊

Szerda- ajándék

Szülinapomra ajándékba sétarepülést kaptam. :) Imádom a röpcsiket. 2016-ban repültem először, azért vállaltam el egy német munkát, mert a család fizette a repülőjegyet. Sosem gondoltam volna, hogy valaha még esélyem lesz repülni. És tessék!

Budakeszi repülőtér.

A repülő. :)

A másodpilóta navigációs rendszere pont előttem, jó volt figyelemmel kísérni, mikor milyen magasan vagyunk. 3200 m-ig mentünk fel.

Pilis.

Duna és kanyar.

Visegrád után Esztergom.

Majd vissza.

45 perc. Izgi volt és nagy élmény. Kis géppel, ilyen alacsony magasságon repülni teljesen más, mint nagy, polgári utasszállítóval. Ott gyors az emelkedés, gyorsan átszeljük a felhőréteget, az utazás során "csak" a szikrázóan kék ég látszik, leszálláskor is viszonylag gyors a leérkezés. Ezzel a kis géppel pontosan azt az élményt kapni, ami a másikból "hiányzik": alaposan megfigyelhető a lenti táj, a folyó, a települések. És a le- és felszállás ebben is -számomra- a legjobb. Überelhetetlen szülinapi ajándék, itt is nagyon szépen és hálásan köszönöm!

Plusz ajándék volt, hogy a hasam nyugton volt. Ezért is nagyon hálás vagyok.