Ez a szöszi, álmodozó kislány én vagyok. Tán kiscsoportos koromban, három évesen. Amit bármelyik rokonom elmondhat egyértelműen már az akkori önmagamról is, hogy makacs voltam. Világ életemben. Évtizedekig nem gondoltam volna, hogy egyszer még hasznát is vehetem eme tulajdonságomnak, és leginkább zavart az önfejűségem, mert mindig csak gondom volt belőle. De aztán eljött az idő, amikor sikerült annyira meghíznom, ami már másoknak is szembetűnő volt, nekem pedig már elviselhetetlen, és eldöntöttem: vége, én lefogyok. És ettől a pillanattól kezdve a makacsságomat a saját szolgálatomba állítottam, olyan lett nekem, mint Aladdinnak a Dzsinn. Bármi törént, hívtam, és segített.
Eddig is előfordult, hogy közel álltam ahhoz, hogy ezt az egész élet-mód-váltásosdit abbahagyjam, mert nem egyszerű minden napot tervezni kaja- és edzésügyileg, és ez a januárban kezdődött két hetes munka-itthon-váltás rendesen bekavart (kint ugyanis az edzés oké, de a kajával nagyon nehéz dűlőre jutnom, és ez így nem oké).
De nem adom fel. Nem tehetem. Van egy álmom: a bícsbádi, amivel elérhetem, hogy saját magam jól érezzem a saját bőrömben, hogy végre úgy húzzak fel reggel ruhát, hogy tényleg csak beleugrok, és csinos vagyok, akár farmer-pólóban is, ami nem húz itt, nem szorít ott. És szeretnék végre úgy lakodalomba menni, hogy csak magamra kapom a csini ruhámat és kész, mehetünk.
Vannak rossz/nehéz napok: túl fogom élni. Vannak nehéz edzések: meg tudom csinálni. Úton hozzám az Asylum 2... Hát lehet panaszra okom? Lehet lazsálásra okom? Lehet zabálásra okom? No, no, kérem.
Mondtam már, hogy makacs vagyok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése