2008-at írtunk. Tavasz volt, gyönyörű. Én éppen Olaszországban dolgoztam, egy szálloda konyháján voltam mosogató, kisegítő, salátakészítő; szaunatakarító, és vasárnaponként szobalány.
Kegyetlenül meleg volt a konyhán, mint mindig. Álltam a helyemen, mosogattam. Tele volt az étterem, sok volt a meló, a szakácsok mindenért engem ugrasztottak. De közben haladnom kellett a mosogatással is, mert kellettek a tiszta főzőedények, a tálaláshoz a tányérok, evőeszközök. Azonnal. Gyere ide! Fogd meg! Öt vegyes, három kukoricás fehér szósszal, négy cékla, egy tonhalas zöld szósszal! (Mármint saláta, amit azonnal el kellett készítenem.) Alig hogy kész voltam: Hozz fel egy tortellinit! Gyorsan! Rohantam hát le a csigalépcsőn az alagsorba, a fagyasztó cellába. Berobogtam, odanyúltam a tortellinis polchoz, és akkor hirtelen csatt, csönd és sötétség. Először nem tudtam, mi történt hirtelen, de ahogy szörnyen gyorsan nagyon fázni kezdtem, leesett: az önbehúzós ajtó becsukódott mögöttem, és lezárta magát. Kegyetlenül kétségbeestem ott a minusz 18 fokos, két méterszer három méteres, vak sötét cellában. Hihetetlen, de egy kábé 50 fokos konyhából egy minusz 18 fokos fagyasztócellába kerülve az izzadtság roppant gyorsan hideglelést okoz, hát még az, ha az ember rájön: az ajtó kívülről nyílik. Így időm nemigen volt gondolkodni, tiszta erőmből ordítani kezdtem és ütöttem-vágtam az ajtót, ahogy csak bírtam, miközben próbáltam tapogatózni is: hátha nyílik valahogy. Egyetlen mázlim az volt, hogy az egyik szakács -mivel nem volt ugye fent a kisegítő- leszaladt valamiért a másik cellába, és észrevette, hogy dörömbölök. Holt nyugiban nyitotta ki az ajtót. Én az ijedtségtől, az ordítástól és a dörömböléstől csapzottan ugrottam ki onnan, lesimítottam a hajamat, és átkoztam magam, amiért gimi után tanítónak mentem, nem pedig a MacGyver képzőbe.
 |
| kép |
Később megtudtam, hogy van egy biztonsági vésznyitó az ajtón belül is. Mindenesetre jobb később mint soha...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése