Ősi ösztön a vadászat. Attól, hogy nem vagyok pasi, én is szoktam vadakat üldözni: elsősorban legyet, szúnyogot. Az utóbbi időben egy, ezen a vidéken eddig nem honos fajt fedeztem fel. Messziről nézve, külsőleg szinte már aranyos, kedves, miközben egy rút és veszélyes fenevad. De leginkább undorító. Július végén csak 1-2-t láttam, le is vadásztam, de egy nap... Hirtelen csapatostól támadtak, annyi volt belőlük, amennyit együtt még életemben nem láttam. Nem volt már elég a vadászszerszámom (a tenyerem), keményebb eszközökhöz kellett folyamodnom.
Itt olvashatjátok a vadászat kezdetét a július 31-i bejegyzésben.
De a helyzet nemhogy megoldódott volna, egyre súlyosabbá vált.
Erről írtam augusztus 3-án.
De még mindig nincs hepiend: kábé egy hete már elviselhetetlen lett a helyzet, jött hát, aminek jönnie kellett: mindent (!) kidobtam a speizból, és a konyhából is. Gyakorlatilag a konzerveken kívül nem maradt más, mint a hűtő kicsinyke tartalma. Vérzett a szívem, nyüszögött a pénztárcám, de nem tehettem mást. Vettem egy (neten kinyomozott) szert, azzal mindent lefújtam, megvártam, míg megszárad, és a konzerveket visszapakoltam a polcra. Egy hónap múlva megismétlem a műveletet, és még akkor sem lehetek biztos benne, hogy vége a vadászatnak. Na de ugye ősi ösztön a vadászat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése