Csütörtöki pillanatképek

Új játék tesin.

És egy német órai feladat egy része:

Ezt én kreáltam, néha változatosabbá lehet vele tenni a tanórát. (Nem nagy kunszt, ha valakit érdekel, megírom a programnevet.)

És a mai, egyszerűen szeretem ezeket a rajzokat:

A tegnapi fullos szétesettségem egy fokkal jobb volt ma. 

Történtek dolgok, amikkel sosem tudtam mit kezdeni, most sem tudok (szülő vs más gyereke, szülő vs szülő, szülő vs sulis dolgozó, szülő vs tanító ... ), egész napi fő feladat volt odafigyelni arra, melyik gyerek melyikkel nem játszhat (?), nem ülhet mellé (??), nem lehet a közelében (???), nem szólhat hozzá, blabla. Ezt a témát sem ragozom. De amikor hazaértem és leparkoltam a ház előtt, csak ültem a kocsiban és szó szerint csak néztem ki a fejemből. A hülyeségtől roppant módon el tudok fáradni. És nagyon nehezen regenerálódom. Újabb fejlesztési terület...

Hát persze, hogy hoztam haza munkát. És azzal a lendülettel, ahogy felértem a lakásba, tettem is az egészet a sarokba. (És az sem izgat különösebben, hogy holnap bemutató órám lesz. Készültem rá, ugyanúgy, ahogy a többi órára is szoktam, lesz, ami lesz, sikerül, ahogy sikerül.) Mert életem egyenletéből egyetlen dolog hiányzik mostanában: én. Egyedül magamra nincs időm, tegnap kellett volna eredményért mennem a kórházba, de továbbképzés, ezer éve nem voltam teremben, egy nagyot sétálni, nem hallgattam zenét (...), és ezen luxus dolgok mellett belebüdösödik a mosogatnivaló a mosogatóba, a szemét a fullra tele szemetesbe, nem főztem, szinte nem ettem, és mindezt nem panasznak szánom. Csupán tény, ami nem tetszik, ezért változtatok.  A gépet is kikapcsolom, ez csak egy világító doboz, inkább ki-kinézek az ablakon, rá-rápillantok a naplementére.

Pillanatkép hosszú hétvége után

A hétvége hosszú volt, elméletileg szombat-vasárnap-szombat-vasárnapból állt. Gyakorlatilag vasárnap be kellett menni Idősek napjára, így maradt utána az egybefüggő "normál hétvége", amiből első nap anyuéknál telt, a második iskolai hazahozott munkával.

Ma, szerda volt a hosszú hétvége utáni első munkanap, az amúgy is legnehezebb napom. Nem tudom, mi volt velem: idegesen ébredtem, de azért időre elkészültem, sőt már fél 7-kor indultam dolgozni, mert annyi az adminisztráció, hogy nem végzek vele. Első órám lyukas volt, előtte adminisztráltam, aztán fénymásoltam, lamináltam németre nyelvtan táblázatot és négy legyet az egyik játékhoz. És már mehettem is órára, persze rossz osztályba mentem (nem ez lesz az első eset, ahogy magamat ismerem). Aztán nem találtam, leesett, elhagytam, ott felejtettem, nem vittem be, rohantam, kapkodás, persze ilyenkor ered el egy gyerkőc orra vére, stb. Délelőtt telefon: ma 2-re továbbképzésre kell mennem. Szuper, 3/4 2-ig órám van. No de ha kell, hát kell, 2 előtt letettem a lantot, aztán irány Villány. Mire odaértem (szakadó eső, iszonyat szél, 2 faluban is felmart út, javítás, rendőrlámpa...), már kezdtem szédülni, mert konkrétan egész nap nem volt időm egy falatot sem enni, sem egyetlen kortyot is inni. Az induláskor tettem be egy csokit, azt rögtön elmajszoltam, amint megtaláltam a célsulit és a céltermet, persze késtem. Mire hazaértem, sikerült egy kereken 10 órás, szó szerint folyamatos munkaetapot produkálnom.

És még mindig görcsben a gyomrom. Oké, tudom: pénteken bemutató órát tartok, és ettől tényleg ideges vagyok, de ekkora gyomorgörcs! Jöttem hazafelé a továbbképzésről a kicsi kocsimmal. Még nagyobb szél mint odafelé, sokkal nagyobb forgalom, rengeteg (!!!) bf az utakon, amikor majdnem megkérdeztem: Uram, miért? Elég sanyarúnak éreztem a mai sorsomat. De amikor majdnem feltettem a kérdést, feltűntek az agyamban képkockák. A mai napból. A szürkék, balul elsültek, nem kedvesek. Egyetlen közös volt bennük: én. A gondolataim. A "hozzáállásom", és ahol nagyon elszúrtam: az "elvárásaim". Mert ezek még mindig magasak. Magammal szemben elsősorban. És néhány helyzettel kapcsolatban. 

A továbbképzés egyébként IKT-s volt. Köznyelvre lefordítva "számítógépes". Szép és jó tanórán számítógépet, internetet használni, magam is teszem. Viszont nem vagyok ennek a feltétlen híve. Egyszerűen azért, mert tapasztalataim alapján az érdekesebb feladatokkal sem nő jobban a figyelem. De ebbe nem megyek bele. A továbbképzésen szó volt arról, hogy már sok suliban van a diákoknak iskolai tabletje, és arra csak a linket kell küldeni, meg csak átküldjük a gyerek email címére a házit és már csinálhatja is otthon... Gyerekek: kék fény. Emberek, 4G, 5G. Ettől (is) vagyunk betegek. Meg az üléstől. Ebbe se megyek bele, de engem senki nem tud meggyőzni, hogy az a jövő, hogy a gyerekek ÜLNEK a KÉK FÉNY előtt. Amiket megosztok a saját FB oldalamon, Boszikonyhán, pl. ha csak A Dr Jack Kruse cikkekre gondolok, senki nem olvassa. Én szoktam, de már nem is osztom meg, ennyivel is kevesebb időt töltök a gép előtt.

No meg a feladatokat a digi táblára el is kell készíteni. "Ez csak 5 perc", "ez 10 perc alatt kész"... Nem ragozom, 8 óra munka után már nem nagyon van kedvem még 1-2 órát a net előtt tölteni.

Egy óra múlva, kipuffogva magam.

Visszatérve a mai szürke-ideges napra: tanultam. Megint. Minden apró szürkeségből, nem sikerülésből, elfelejtésből, kapkodásból. Nem keveset. Úgyhogy gyakorlatilag megint az a vége -mint mindig-, hogy köszönöm.

Mai szívem csücske, azaz népismeret: stelázsi papír kreációk.

Hétvégi pillanatok

Szombati. Köszönöm. :)

Mini vízállásnál is gyönyörű.

Idősek napi műsoron vasárnap a sulisokkal.

Három hónapja nem gondoltam, hogy negyed évig szó szerint car, tápértékkel nem rendelkező "kaján" fogok élni. Nagyon igyekszem visszaállni az értelmes(ebb) étkezésre, de nagyon-nagyon nem egyszerű. Anyuéknál húslevest ettem ma és töltött káposztát, vacsira pedig a képen láthatót itthon. Azt hiszem, további javulást jelent, hogy bármit és bármennyit eszem, nem lakok jól. Ez már hasonlít a keto előtti "normál" állapotomhoz, lesz ebből még sokkal jobb is.

Összefoglaló: 42. hét

Összefoglalók 1-32. hét itt
33. hét itt
34. hét itt
35. hét itt
36. hét itt
37. hét itt
38. hét itt
39. hét itt
40. hét itt
41. hét itt

Hétfőn már nagyon vártam az indulást az Őrségbe.

Kedden még dolgoztam.

Este gyorsan bepakoltam, és szerdán végre eljött az indulás napja. Őriszentpéter.

Csütörtök: kirándulás Sümegre.

Péntek: Göcsej, Zalaegerszeg, Ispánk.

Szombat: Ausztria, Schöckl

Vasárnap: Velemér...

... és tavak, túrák.

Habár figyelnem kellene, hogyan változik a súlyom, jó ideje nem foglalkozom vele. Viszont kíváncsiságból kivételesen megmértem magam a nyaralás előtt: 63kg, és a nyaralás után: 62.8kg. Aki rendszeresen olvas, tudja, hogy 3 hónapja egyik pillanatról a másikra megváltozott a gyomrom, az emésztésem. Mára a folyamatos, iszonyatos hányinger enyhült, az állandó ételundor is csökkent, az emésztésem maradt botrányos, azaz szinte semennyire nem működik. Három hónapja szinte csak a húslevest tudtam megenni, azt sem mindig. A nyaralás alatt is inkább levesek mentek, és ha hiszitek, ha nem, amit még le tudtam tuszkolni, az a csoki, a nutellás zsömle és némi tészta. Ezektől a július 14. előtti pár évemben kegyetlen hasmarsom volt, most ettől sem történik semmi. Ráadásul -ha csak 20 dekát is, de- fogytam is.

Ez a két kép szépen láttatja, hogy úgy külsőleg semmi bajom (alkatra sem).

Ezen a képen pedig jól látszik a lufiság, és ez még csak egy fél lufi: az alhasam előredomborodik (júli 14. óta folyamatosan), sokszor csatlakozik hozzá a gyomrom is. Függetlenül attól, ettem-e, ittam-e, reggel van vagy este, egyszer csak meglufisodom. Ilyenkor, ha lenézek, nem látom a lábfejemet sem.

Még mindig nem foglalkozom különösebben a dologgal, mert a véreredményre még mindig várni kell, és igaz, hogy nagyon minimális, de van némi kis javulás. Eddig voltak a rossz napok és a nagyon rosszak, mostanában már előfordul, hogy egészen jól vagyok.

Heti haladás: 46km, idei eddigi összes: 1460km. :)

Frissítés, kábé egy óra múlva: Ja: nem. Mármint a mozgás. Mert ezek a múlt heti adatok. Hihi.Szóval az eheti haladás 35km, idén eddig 1495km.

Pénteki pillanatok

Mindenhol találok cicát... A suli előtt is.

B. kolleganőm megint szép műsorral készült a gyerekekkel az 1956-os forradalom emlékére.

És ma este volt a suli őszi bálja.

Négyszer nyertem a tombolán. A 4.: cicás bögre. :)

Csütörtök: visszagyorsulás

Az Őrségben, az erdőszéli kis házban este sötét volt. Látni lehetett a ragyogó csillagokat. És csönd. Csak a megkeményedett, rozsdás diófa levelek hullását lehetett hallani, néhány madár hangját, az erdőben, az avarban sétáló állatokét. Tegnap már itthon aludtam a nyaralás után. Magamra húztam a műanyag paplant, habár minden nyitva volt, 25 fok volt a lakásban, nagyon meleg. Hallottam a keringető szivattyú hangját, a felső szomszédok beszélgetését, a beparkoló autók zaját, utolsó programrészükhöz érkezett mosógépek centrifugálását.

Tegnap még a kis őrségi házban ébredtem. Egy hétig minden este kikapcsoltam a telefont, így is fent voltam napfelkelte előtt. Mára beállítottam az ébresztőt és biztonsági okokból az ébresztőórát is. Meg is szólalt fél hatkor mindkettő. Mesterséges sípolás, most nagyon zavaró volt.

Az Őrségben is megvolt minden napra a program, de semmi nem volt kényszer. Sehova nem kellett sietni. Ma időre kellett dolgozni menni, nem is volt olyan egyszerű. És kapásból munka, órák órarend szerint.

A gyerekek tüneményesen fogadtak, szinte mindegyik egyszerre lógott rajtam, persze megkaptam a finom "szemrehányást", hogy hol voltam, miért nem jöttem, és elmondták, hogy hiányoztam. Meg is ölelgettem-simiztem mindegyiküket. Örültem nekik, de ma lélekben még nem voltam ott. Irtó nehéz volt visszarázódni, mintha 10 évet hagytam volna ki. Aztán ment minden a maga útján.

Délutánra betettek egy szavazós értekezletet az anyaiskolába, jól elnyúlott a mai munkaidő. Holnap délután őszi bál a suliban, vasárnap idősek napja, esélyem sem volt a visszaakklimatizálódás elnyújtására, bele kellett már ma csapni a lecsóba. Mondom: lélekben még nem sikerült.

"A világ nem arról szól, 

hány lélegzetet veszel, 

hanem azokról a pillanatokról, amikor eláll a lélegzeted." 

George Carlin

Az értekezlet után hazataxiztam a kollegákat, aztán indultam én is haza. Ezen a rövid útszakaszon megint stau volt. Elég sokat kellett ácsorogni, közben gondolkodtam. Azon, hogy el kellene gondolkodnom, mit is akarok. Hogy kell-e nekem ez a fajta stressz, amiben élek. Tanítani imádok, de az a munkám minimális része. A fizetésből jól nem, de alap szinten meg tudok élni. Állandó utazás, mindig minden(t) időre, albérlet, szervezés, tervezés, nincs rá időm, nem fogok odaérni, nem fér bele a napba, rohanás, kényszer, teljesítmény, ellenőrzés, minősítés, határidő, elvárás...

A gondolat már reggel is a fejemben volt, amikor igyekezve autóztam munkába. Aztán megláttam a visszapillantó tükörben egy csodát. Ránéztem az órára. "Ez az egy perc belefér." Kitettem az irányjelzőt, lassítottam, megálltam. Mert habár a nap minden nap felkel, nem hagytam ki, hogy ezt a szépséget ma megörökítsem.

Őrség 8.: hazaút

Pontosan mához egy hete volt az indulás. Ezek a képek az első napokon készültek, de ez a hét annyira gyorsan elröpült, hogy akár az utolsó napi fotók is lehetnének.

Ott csend, nyugalom, egyfajta lelassult lét. Táj, erdők, rétek, fák, bokrok. Cicák, kutyák. Forgalom alig. fény is kevés. A kis háznál egyetlen utcai lámpa világát lehetett csak látni, a csillagok viszont szikrázóan ragyogtak éjszaka.

Egyszerű ház, csodás régi, természetes anyagokkal, se tévé, se rádió.

Tér. Levegő.

Megannyi természetes szépség.

Hosszú volt a hazaút, anyuék felé jöttünk, Őriszentpéter, Zalaegerszeg, Keszthely, Siófok, Hőgyész, Mohács, 300 km, végig vezettem, szerencsére nem volt vészes forgalom, a Balaton déli partját kivéve jól lehetett haladni (ott sem a turistaáradat, hanem a folyamatos sebességcsökkentő táblák lassították a forgalmat).

Ahogy nőtt az Őrségtől való távolság, úgy gyarapodtak a sóhajok. Mert egyre több lett az autó, egyre nagyobb az úton a türelmetlenség, egyre nagyobbak lettek a települések, az utakon úgy nőtt a forgalom. És szálltak a sóhajok, mert ott maradtak a cicák, ott maradt az élhető életsebesség, a tiszta levegő, a mesés kis ház, és közeledett az otthon. Imádom ugyan Mohácsot, de ez most azzal is jár, hogy azonnal vissza kell akklimatizálódni a dolgos hétköznapokba, holnap már órára kell kelni, dolgozni kell menni. T., a vendéglátónk úgy búcsúzott el ma reggel, hogy ne felejtsünk el (idézem) visszagyorsulni. Na ez az, ami nem egyszerű, mégis muszáj megtenni.

Tavaly is visszahúzott a szívem, idén sem lesz másképp. Az Őrség már tavaly szerelem lett, azt hiszem, örökre az marad.

1. nap itt

2. nap itt

3. nap itt

4. nap itt

Őrség 5/1.: Velemér itt

Őrség 5/2.: tavak, túrák itt

6. nap itt

7/1.: Őriszentpéter itt

7/2.: túra itt