Az Őrségben, az erdőszéli kis házban este sötét volt. Látni lehetett a ragyogó csillagokat. És csönd. Csak a megkeményedett, rozsdás diófa levelek hullását lehetett hallani, néhány madár hangját, az erdőben, az avarban sétáló állatokét. Tegnap már itthon aludtam a nyaralás után. Magamra húztam a műanyag paplant, habár minden nyitva volt, 25 fok volt a lakásban, nagyon meleg. Hallottam a keringető szivattyú hangját, a felső szomszédok beszélgetését, a beparkoló autók zaját, utolsó programrészükhöz érkezett mosógépek centrifugálását.
Tegnap még a kis őrségi házban ébredtem. Egy hétig minden este kikapcsoltam a telefont, így is fent voltam napfelkelte előtt. Mára beállítottam az ébresztőt és biztonsági okokból az ébresztőórát is. Meg is szólalt fél hatkor mindkettő. Mesterséges sípolás, most nagyon zavaró volt.
Az Őrségben is megvolt minden napra a program, de semmi nem volt kényszer. Sehova nem kellett sietni. Ma időre kellett dolgozni menni, nem is volt olyan egyszerű. És kapásból munka, órák órarend szerint.
A gyerekek tüneményesen fogadtak, szinte mindegyik egyszerre lógott rajtam, persze megkaptam a finom "szemrehányást", hogy hol voltam, miért nem jöttem, és elmondták, hogy hiányoztam. Meg is ölelgettem-simiztem mindegyiküket. Örültem nekik, de ma lélekben még nem voltam ott. Irtó nehéz volt visszarázódni, mintha 10 évet hagytam volna ki. Aztán ment minden a maga útján.
Délutánra betettek egy szavazós értekezletet az anyaiskolába, jól elnyúlott a mai munkaidő. Holnap délután őszi bál a suliban, vasárnap idősek napja, esélyem sem volt a visszaakklimatizálódás elnyújtására, bele kellett már ma csapni a lecsóba. Mondom: lélekben még nem sikerült.
"A világ nem arról szól,
hány lélegzetet veszel,
hanem azokról a pillanatokról, amikor eláll a lélegzeted."
George Carlin
Az értekezlet után hazataxiztam a kollegákat, aztán indultam én is haza. Ezen a rövid útszakaszon megint stau volt. Elég sokat kellett ácsorogni, közben gondolkodtam. Azon, hogy el kellene gondolkodnom, mit is akarok. Hogy kell-e nekem ez a fajta stressz, amiben élek. Tanítani imádok, de az a munkám minimális része. A fizetésből jól nem, de alap szinten meg tudok élni. Állandó utazás, mindig minden(t) időre, albérlet, szervezés, tervezés, nincs rá időm, nem fogok odaérni, nem fér bele a napba, rohanás, kényszer, teljesítmény, ellenőrzés, minősítés, határidő, elvárás...
A gondolat már reggel is a fejemben volt, amikor igyekezve autóztam munkába. Aztán megláttam a visszapillantó tükörben egy csodát. Ránéztem az órára. "Ez az egy perc belefér." Kitettem az irányjelzőt, lassítottam, megálltam. Mert habár a nap minden nap felkel, nem hagytam ki, hogy ezt a szépséget ma megörökítsem.
A gondolat már reggel is a fejemben volt, amikor igyekezve autóztam munkába. Aztán megláttam a visszapillantó tükörben egy csodát. Ránéztem az órára. "Ez az egy perc belefér." Kitettem az irányjelzőt, lassítottam, megálltam. Mert habár a nap minden nap felkel, nem hagytam ki, hogy ezt a szépséget ma megörökítsem.
Hát igen, kb. mindenki így él és mindenki minden nap elgondolkodik azokon a dolgokon, amiket írtál. De ha megtudunk állni akár egy percre is, akkor könnyebb utána tovább menni. :) Szép ez a kép, képzeld én is van, hogy félreállok fotó kedvéért, aztán a végén kiderül, hogy belefért az időmbe. :) Sok embernek kellene így tenni, jobb lenne a kedvük.
VálaszTörlésGyönyörű képet csináltál! Régebben minden reggel napkeltét fotóztam az erkélyemről. AZóta megnőttek a fák, már nem látom, csak ha magasan van, de ha van alkalmam megnézni, a mai napig elbűvöl a látványa. Az is amikor aludni tér :) Én is ilyen félreállós vagyok, kivéve, ha autópályán megyek, ott sajnos nem tudok. De egyszer jöttem haza Olaszországból Ausztrián át, és a Dolomitokban akkor kelt fel a Nap. Azt hiszem kb ötször álltam meg fotózni közben.:):) Mindig kell időt szánni arra, amit fontosnak ítélünk meg. ♥
VálaszTörlés