"1. Ha szeretsz valamit, akkor élvezd!
2. Ha nem szeretsz valamit, akkor kerüld!
3. Ha nem szeretsz valamit és nem tudod kerülni, akkor változtasd meg!
4. Ha nem tudsz vagy nem akarsz elkerülni vagy megváltoztatni valamit, amit nem szeretsz, akkor fogadd el!
5. Úgy tudsz valamit elfogadni, ha megváltoztatod a vele kapcsolatos érzékenységedet, hozzáállásod."
(Jose Silva)
Itt vagy hát. Itt ülsz, zümmög a géped, szemed a monitoron. Olvasol. Miért is? Talán azért, mert érdekel, mi történik velem. Talán azért, mert feltettél magadnak kérdéseket, és keresed a választ. Vagy talán azért, mert fogyni/izmosodni szeretnél, életmódot váltani, és ezt az oldalt dobta ki a keresőprogram. Persze ezer más okod is lehet.
Életmódváltás:
Nagyon szerettem volna az elején. Váltani, változtatni, mert iszonyatosan rosszul éreztem magam a bőrömben. Kínlódtam eleget, az egész egy hatalmas kihívás volt, egy nagy feladat, amit meg akartam oldani. Ahogy aztán egyre inkább belemerültem, kezdtem megszeretni. Magát a változtatást is, a változást is. Lassan 4 éves múltra tekinthetek vissza, és mostanában értem el arra a pontra, hogy már nem magáért a változásért teszek dolgokat, hanem mert kezdem megtanulni önmagam, és már tudom, hogy a sok szakirodalom ellenére is mi az, ami nekem jó, mi az, amit be tudok építeni az életemebe, és melyek azok a dolgok, amiket hanyagolnom kell. Persze mindig minden változik, és lesznek még dolgok, amiken nekem is változtatnom kell, de ez már nem kényszer lesz, hanem napi rutin.
Étkezés:
Világ életemben imádtam enni. Még egész kicsi voltam, amikor ha megláttam a cumisüveget félig tejjel, el sem fogadtam, csak ha tele volt. Az életemnek olyan 28-30 éves koromig azt a címet is adhatnám, hogy A nagy zabálás. Amíg fiatal az ember, és jön-megy, mint a bolygó hollandi, nem is tűnt fel, mekkora gond ez. Csak aztán elkezdtem dolgozni, egyre többet ülni, és a zabálás maradt. Na, ennek meg is lett a következménye: kezdtem tenyeres-talpasodni. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor egyszer a mérleg 79 kilót mutatott, és majdnem infarktust kaptam, mert tudtam: ezután már 8-assal kezdődik a kijelző. A zabálás iránti szenvedélyem még egy darabig elnyomta ezt az érzést, de a 79 után már nem mertem mérlegre állni. Szerettem enni és élveztem. Aztán szerettem enni, de lelkiiismeret-furdalásom volt. És nem tudtam elfogadni ezt a helyzetet. Nem szerettem magam, de nem tudtam elkerülni, hogy ne lássam ezt az egyre zsírosodó csajt a tükörben, így változtatnom kellett. Megcsináltam, ma már nem vagyok kövér, zsíros sem.
És itt van az a pont, ahol el kellene fogadnom, hogy tényleg normálisan nézek ki. És tudod, mi a "furcsa"? Hogy én már elfogadom. Örülök, hogy nincs túlsúlyom. Örülök, hogy többé nem vagyok hájas. Büszke vagyok magamra, amiért leadtam majd' 25 kiló zsírt. Igenis felnézek magamra a kitartásom miatt, amiért fegyelmezett tudok lenni számomra fontos kérdésekben. Hatalmas dolognak tartom, hogy kőkeményen kiállok a céljaim mellett és szépen, fokozatosan véghez is viszek mindent. Mert egyre inkább látom a körülöttem élőkön, hogy a legtöbben csak szeretnének valamit, de nem hajlandók érte tenni. Csak várják a sült galambot, leginkább egy tálca sütivel az ölükben. Nem is az a furcsa, hogy végre szeretem a tükörképemet. A fura inkább az, hogy az egyik hobbimat, az étrend-tanulmányozást, -készítést, edzést mennyien nem fogadják el. Amíg a zabálás volt a hobbim, soha egy rossz szava nem volt senkinek. Most, hogy a boltokban többet olvasok mint előtte 30 évig a könyvtárban, hogy nem vagyok hajlandó mindent megenni, most, hogy súlyzóim vannak, hogy megtervezett étrend alapján eszek, hogy dobozolok reggelente, csak a megjegyzéseket kapom. Mármint hogy mindez mekkora hülyeség, már így is túl sovány vagyok, biztosan beteg vagyok, de ha nem, majd az leszek (...). Csak azt nem értem, hogy ha én el tudom fogadni a környezetemet úgy, ahogy van, ha én nem szólok egy szót sem a túlsúlyos rokonnak, a nagy hasú ismerősnek, a cukrot cukorral faló néninek, akkor miért kell engem állandóan cukkolni (és most szörnyen finoman fejeztem ki a dolgot). A szűk családban sem beszélek a hobbimról már, se kajákról, se edzésről, se fejlődésről (...), csak akkor, ha kérdeznek. Olyan boldog voltam kedden, hogy elértem az álom súlyomat, de nem mondtam senkinek, mert fölösleges, hiszen szerintük beteg vagyok. Eleinte rettenetesen bántott ez az egész, aztán -én már csak ilyen vagyok- mindez átcsapott a boszi féle makacsságba. Egyszerűen erőt merítek abból, hogy -míg én mindenkit meghallgatok- teljesen magam vagyok a hobbimmal kapcsolatos dolgokkal, az ebből származó örömeimmel.
Ma este, amikor végeztem 9-kor a munkával, jöttem fel a lépcsőn, és elkezdett kattogni az agyam. Az eddig megcsinált edzésprogramjaim képei villództak a fejemben, felment a pulzusom, olyan volt, mintha egy intravénás adrenalin löketet kaptam volna. Mintha eddig a víz alatt úsztam volna és most hirtelen a felszínen vettem volna egy hatalmas levegőt hosszú idő után. Fél 10 és még mindig tart ez az érzés, az érzés, a tudat, hogy megcsinálom! Nincsenek ideális lehetőségeim sem az edzésre, sem a jó étkezésre, de én igenis mindent ki fogok hozni abból, amire lehetőségem van, és ha ez bárkinek nem tetszik, hát sajnálom. Tudom, hogy be fogok vonzani olyan embereket, akik segítenek, támogatnak, akik elfogadnak a hobbimmal együtt olyannak, amilyen vagyok.
Szívesen fent maradnék még, olvasgatnék a neten, elszöszmötölnék, de holnap reggel edzés van. És én holnap is felkelek hajnalban és lenyomom az előírt adagot. Mert igenis akarom azokat az izmokat, igenis hiszek magamban, igenis meg tudom csinálni!
