Gyerekként imádtam rajzolni és egész jól csináltam. Gimis koromtól valahogy elveszett ez az érdeklődés. Tanítóként mindig elámulok néhány gyerek művén. Csodálattal figyelem, milyen kreatívak, ügyesek tudnak lenni.
 |
| 2.osztályos |
 |
| 1. osztályos |
10 tanóra. Haza. Online szülői értekezlet. Hangyairtás (az egész lépcsőházban, hivatalos). Fél 9. Evés? Jó lesz holnapra a mai...
Még nem sejtik a hatalmasok,
hogy kinek ma hatalma sok,
hiába takarná el a szemét,
beborítja majd őt is a szemét.
Még nem sejtik a hatalmasok,
hogy kinek ma hatalma sok,
hiába tapsol most nevetve,
megy később ő is a levesbe.
(by me)
(Túl) Sokan hiszik azt, hogy ami nekik elképzelhetetlen, az nem is létezik és nem is következhet be. A baj ezzel csupán az, hogy magukkal rántanak mindenkit. A szűk családi és ismerősi köröm ismeri a nézőpontomat a jelen helyzettel kapcsolatban. A legtöbben nem hisznek nekem. Nem hiszik, hogy bajban vagyunk, hatalmas veszélyben. Nem győzködtem és nem is fogok senkit, nem lehet fényt gyújtani ott, ahol szeretik a sötétséget.
1994-ben unokanővéremmel Németországban voltam. Ültünk a szállásadónk egyik szobájában, amikor egyszer csak felpattantam: "Meghalt az Opa!". Se internet nem volt akkor, se telefon. Pár nap múlva vonatoztunk haza. Keresztapám jött értünk Pestre a pályaudvarra. "Valamit mondanom kell"-mondta. "Opa meghalt".
A középkorban máglyán égettek volna el. Mert érzek, látok, tudok dolgokat előre. A jelen helyzettel kapcsolatos dolgok egy részét is látom előre. Az időt tekintve tévedek. Például azzal kapcsolatban, mikor kell magam fenyegetve érezni, mikor jönnek a kibúvót nem ismerő kényszerítő esetek. Adtam magamnak negyed évet. Tévedtem.
Nálunk ma teszteltek. Ugye önkéntes, csak egy adatlapot kellett kitölteni. Aláhúztam: nem járulok hozzá. És mentem órára. Kopogtak. Telefonom van. Volt. Mi történt? Konkrét fenyegetés, zsarolás hatására dühöngve, tajtékozva és káromkodva, basszák meg felkiáltással aláhúztam a hozzájárulást és hagytam, hogy elkezdjen bedarálni ez a szar............................................................................................
Persze nem számít. Már ez sem. Már semmi.
Tegnap azzal a gondolattal aludtam el, hogy ugye csak megbolondultam, ugye diliházban vagyok, talán kényszerzubbony is van rajtam, és csak hallucinálok, csak képzelem a dolgokat: kijárási tilalom, karantén, maszk, felfegyverzett katonák a kórházakban, az utcákon, ugye egyedül az én fejemben van ez és mindenki más éli tovább a szaros kis életét............
Csendes volt a város, amikor 5.50-kor indultam a pályaudvarra. Tiszta és fagyos volt az utca, a belváros meglehetősen csendes. És gyönyörű.
Rengeteg minden történt.
És elfáradtam.
Testileg is, lelkileg is.
Mint mindig: alattam a föld, fölöttem az ég. De most ritkán látom a létrát. Ha meg is jelenik, most inkább elengedem.
14 évesen menstruáltam először, már a legelsőnél görcsöltem. És így megy ez azóta is, már 32 éve. Kb. 20 nőgyógyásznál és nem tudom megszámolni, hány másik orvosnál jártam kivizsgáláson emiatt. Mert nem hiszem, hogy normális, hogy havonta taccsra vág a menstruáció.
Két éve júliusban jött az első ennyire hirtelen görcs. Algoflex, csatakos izzadás, eszméletvesztés határa, irtózatos görcs és hányinger. Nagyvécére kell mennem, kivánszorgás, kétszer bűzös hasmenés. Mentő, koktél, kórház, nőgyógyász megvizsgált, minden rendben. Hat a koktél, saját felelősségre haza.
Tavaly áprilisban roppant hasonló eset, akkor nem úsztam meg, elájultam itthon és kaptam egy jó kis agyrázkódást.
Idén szinte folyamatosan görcsöl a hasam. A mensi nagyjából pontosan jön havonta, csak a görcs nem múlik. Tegnap volt pont egy hónapja, hogy folyamatosan görcsölök. Aztán jött az i-re a pont.
Munkahely, reggel gyógyszerrel indítottam, mert hosszú nap, bírnom kell. Délután mesemondó (kevesen vagyunk, a hiányzókat bekapcsoltuk online). Megettem az ebédemet, aztán gyorsan bekaptam még egy Algoflexet, mert éreztem, hogy kell. Felmentem a terembe, leültem. Nem telt el egy perc és éreztem, hogy roppant gyorsan erősödik a fájdalom és izzadok. "Nem bírom, kimegyek"- mondtam L-nak. Elindultam, de pontosan nem emlékszem, hogy értem le a tanáriba. Ez ennyire hirtelen jön... Röviden: eszméletvesztés határa, csatakos izzadás, nagyvécére kell mennem... (Azt már megtanultam, hogy ilyenkor nem indulok sehova, hanem maradok a seggemen, mert különben ájuláskor esés lesz a vége.) Isteni szerencse volt, hogy A. bejött az épületbe az ebédlőből, ekkor már nem kaptam levegőt, nem bírtam magam tartani a széken, nem láttam. Mint a filmekben, távolról, morajló hangok értek csak el az agyamig, valami messziről jövő zajt hallottam. "A" -ordítottam volna a nevét, de suttogni is alig volt erőm. És A. meghallotta. Hívta B-t. Hánytam. És nagyvécére kellett mennem. B. kitámogatott, közben A. hívta a helyi orvost, aki villámgyorsan ott is termett. Iszonyat alacsony pulzus és vérnyomás, koktél (a doki nagyon-nagyon rendes volt), B. hívta M-t, aki jött is értem, addigra már nagyjából egyben voltam agyilag és a görcs is mérséklődött.
Roppant ciki volt mindez a munkahelyen, de B. is, A. is, aztán M. is anyám helyett anyámként segített, nagyon hálás vagyok nekik.
Csak 6 óra múlva vehettem be újabb gyógyszert, alig bírtam kivárni. Addig úgy vacogtam a dupla plédes takaró alatt, mint akit szó szerint bedobtak egy jégverembe. A gyógyszer után aztán aludtam reggelig.
A reggelt is gyógyszerrel kezdtem, és nyugton maradok ma, nagy mák, hogy hétvége van.
Ősz volt. Nyirkos idő. Senki nem járt az utcákon. A puhán szálló pernyén nem jutottak át a pislákoló napsugarak. A pince hideg volt. Fáztunk. A gyerekek némán meredtek rám a kopott rongyaikban, fekete karikás szemeikben félelem ült. De nem szóltak egy szót sem. Csak ültek némán. Már megszokták a szürke ködöt, a dohos, málló falakat, és hogy csendben kell lenni. Volt, akit az apja bízott rám, volt, akinek eltűntek a szülei. Hét kisgyerek, akik egykor a csacsogó tanítványaim voltak. Tavaly. Mert egy év alatt sok minden történt.
Minden nap kilopóztam élelemért. Azt a keveset, amit szereztem, elosztottam köztük. Ha maradt, ettem én is. A legnagyobbra bíztam ilyenkor a kicsiket. És bíztam bennük, hogy kitartanak nélkülem csendben a pince mélyén a sötétben.
Egyszer hallottuk, hogy valaki közeledik. Ha felfedeznek minket, nem éljük túl. Átöleltük egymást. A szívünk a torkunkban dobogott, amikor a léptek egyre közelebbről hallatszottak. Éreztem, hogy egyre gyorsabban ver a szívük, láttam a szorosra becsukott szemeket, kezemen éreztem egy meleg könnycseppet, amikor hirtelen kivágódott az ajtó helyére támasztott deszka.
Hatalmas sikollyal ébredtem...
Hosszú sztori. A lényeg: egy vas kampó felcsapódott szombaton a kocsi aljára, akkorát ütött, hogy az agyam szó szerint felrázkódott a koponyám tetejéig és akkorát szólt, hogy azt hittem, kettéhasadt az alváz. Hétfőn tudtam munka után szerelőhöz vinni. Ő csak alánézett és már látta is, hol a gond. Ott hagyhattam a kocsit, vártam a telefont, amikor kész. Este mehettem érte. "Van egy kis gond"- mondta Z. Uramatyám, mennyibe fog ez nekem kerülni?- suhant át azonnal a soványka pénztárcámon z agyamon. "Ahogy kalapáltam, leesett a jobb tükör. És eltört. De már rendeltem egyet, holnap gyere, megcsinálom." Úgyhogy ma munka után újra mentem, Z. tartotta is az ígéretét.
Mindenkinek nehéz idők ezek manapság. Mi a suliban alapból 4 ember helyett 3-an tanítunk, nekem minden egyes tanórám összevont. Most csak ketten vagyunk. Helyettesítünk. Csak kedd van, de irtó fáradt vagyok.
Itt leírhatnám, miket csinálok a suliban egy nap alatt, hogy aki nem ezen a területen dolgozik, legalább elképzelni tudja, mi a franctól vagyok ennyire fáradt. De nem teszem. Egyszerűen senkit nem szeretnék meggyőzni arról, hogy talán jogosan utalnak nekem fizetést. Nem ér annyit az egész téma.
Irtó rossz naponta olyan szalagcímekbe ütközni, ami a nevemben íródott, és amiről soha nem kérdeztek meg, de az ismerős kollegákat sem. Pl. hogy "A pedagógusok követelik az iskolák bezárását". Undorító, gyomorforgató volt eddig is, amit a média művelt, manapság pedig a kritikán aluli kifejezés is roppant lájtos megfogalmazás.
Torokszorongató, ahogy ismerősök a fent említett cikkeket készpénznek veszik, és kommentekben szapulják a pedagógusokat, így engem is. De erről sem írok többet, a saját lelki békém többet ér.
Azt mondják, hogy a nehéz időkben ismerszik meg a jóbarát. Ezek most igazán nehéz idők. Viszonylag jó emberismerő lehetek, mert manapság sem csalódtam új emberekben. Tudom, kinek mit lehet elmondani, mert tudom, ki adja rögtön tovább, ki az, aki ráadásul kiszínezve továbbítja, ki szítja a tüzet, ki keveri a fekáliát. (Persze nem mondom meg pl a pletykásnak, hogy tudom, hogy ő milyen, mert így még szórakoztató is, amikor pl. ő szid embereket, amiért pletykálkodnak. (És ugye aki a szemedben bárki mást szid, azzal alapból fontos az óvatosság, mert ha fordul egyet, a másik embernek téged mond el mindennek.))
(Sóhaj.)
Szóval 9 óra meló után mentem az autószerelőhöz, onnan haza. Fél 5 van. És az ebédem még mindig a dobozban vár... Viszont holnapra már nincs, tehát főznöm kell...
Így be is fejezem a billentyű-csevejt, dolog van, és ha van kedvem hozzá, ha nincs, menni kell, csinálni kell...
A mai első, ébredés utáni gondolatom is az volt: Nem hiszem el.
- Na de mit is? Timi, nézz körül, mi az, ami más?
- Talán kicsit csendesebb az utca. De amúgy külsőleg minden a "régi". Csak a szemeim körüli árok mélyül napról napra és lesz sokkal sötétebb.
Elkészülök. Kaja, pulcsi, hátizsák, szatyor, kocsikulcs. Ablakok csukva. Indulás. Ahogy kilépek a lépcsőházból, megint jön a gondolat: Ez agyrém. Ilyen nincs. Maszk kötelezően, katonák az utcákon (is), karantén, fertőtlenítés... Lépdelek a szitáló esőtől megpuhult, illatos avaron a kocsi felé.
- Csak nézz körül! Mi az, ami más?
- A ház oké. Ősz van, hőmérséklet, szürke idő, hulló levelek oké. Kutyát sétáltatnak. Ugyanazok, akik ebben az időben mindig. A kocsim megvan.
Bepakolok a csomagtartóba, megyek a vezető oldali ülés felé, és már-már megfogalmazódik bennem, hogy tényleg megbolondultam, hogy ez az egész csak a fejemben létezik, hogy csak össze kell szednem magam, amikor...
Lassan tényleg nem tudom, mit írhatok le ide és mit nem...
Kezdő tanítóként az egésznek egy piciny szeletét láttam csak, de azt biztosan. Hogy a cél alattvalók kinevelése. A családom, aki ismer, több mint 20 éve hallgatja ezt tőlem. És azt is, hogy iszonyat nehezen sikerül ezt a tényt összeegyeztetnem önmagammal, hogy felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy részt veszek ebben az egészben tanítóként.
Nem hiszem, hogy sokáig kell majd ezen tovább agonizálnom. Sőt: tudom, hogy az idő(m) véges. Hogy nincs idő(m)(nk).
Kinevethetsz, tarthatsz bolondnak. De érdemes most megtenned, amit meg akarsz. Elmenni oda, ahova még lehet. Megölelni azt, akit szeretsz. Mert hamarosan nem ér semmit a mászterkárd.
