Utolsó szabadnap

15 munkahely 22 év alatt. Nem kispályás. ;) Párszor kezdtem már újra, de most először nem kattogok az ügyön. Hogy jaj, mi lesz, milyenek lesznek a kollegák, a gyerekek, hogy tudom majd megszervezni a kis életemet. Mert hogy ma még ma van. És csak holnap kezdek. Ma van az utolsó szabadnapom, és hogy mi lesz holnap, vagy szeptemberben vagy éppen karácsonykor, az olyan dolog, amit se én, se más nem tudhat előre. Tervezgethetnék, de minek?

Tavaly is új iskolában kezdtem a tanévet. Roppant idegesen mentem az állásinterjúra, ahol persze nem evett meg senki. Irtó felspannoltan érkeztem az első értekezletre, aztán minden simán ment. Majd' elájultam az évnyitón, aztán azóta eljött az évzáró is, ahol ráadásul én mondtam a beszédet, és azóta a nyári szünetnek is vége. Ma ma van, haladgattam szépen kényelmesen a listámmal, tankoltam, kocsit mostam és rendet raktam benne, a lakásban szanáltam, és gyakori tusolással próbáltam elviselni a -számomra- irtózatos kánikulát.

Tavaly naggyon készültem a megváltozó életvitelemre, mert hogy munkában más lesz az időbeosztás, blabla. Kajaterv, edzésterv, húúú, csak úgy sorjáztak a gondolataim; jobbnál jobb ötletek cikáztak az agyamban, és terveztem, ültem, sávoztam, írtam... Idén a naaagy tervezgetésre fordítható időt másra szántam. Például olvastam. Könyvet is, újságot is. Amikor már nem tűzött a nap, kiálltam a teraszra és élveztem, hogy a frissen mosott hajam ugyanúgy borzolta a szél, mint a kis arborétumom fűzfájának ágait. És nem érzem azt, hogy bármit is elszalasztottam volna vagy hogy bármiről lemaradtam volna.

A húgom ma kezdett az új munkahelyén, beszéltünk telefonon.

Ő: - És hogy készülsz a holnapra?
én: - Hát beállítom az ébresztőt. Felkelek, fogok egy tollat meg egy füzetet és elmegyek dolgozni.
- Ennyi?
- Ennyi.