"Csak egy módon indulhatunk el egy cél felé: ha ott kezdjük, ahol most vagyunk."
Elmer Wheeler
A tegnapi pms-es este után azt hittem, ma fájdalmak közt vergődve és haldokolva fogok ébredni. (Hinni a templomban kell. Ha nem lennének elvárásaink, nyugodtabban élhetnénk. A félelem illúzió. Túlzásokba meg ne essünk, kérem!)
Nagyon jól aludtam, mint mindig, a takarmányszárító szirénájára ébredtem, mint mindig. (Légy hálás, hogy van fedél a fejed fölött, van ágy, amiben alhatsz, a friss ágyneműért, a jó füledért, azért, hogy hallasz.)
Kipattantam az ágyból, kis hasfeszüléssel. Első utam mindig a legkisebb helyiségbe vezet, közben megláttam a tegnapelőtt kint felejtett futócipőmet. Rögtön tudtam, hogy megyek és futok egy tömbkört. (Megköszöntem a pihentető és elegendő alvást, hálát adtam azért, mert vannak lábaim, ráadásul erősek, hogy jól működik a vesém, hogy van futócipőm és hogy sok év alatt, de eljutottam oda, hogy a mozgás már nem nyűg, hanem örömforrás.)
Az egy tömbkör kb 1 kilométer, de olyan jó suhanni a szuper minőségű bicikliúton, no meg annyira jó a friss, reggeli levegőn, meg nagyon szeretek elfutni a kedven árkádom alatt (ez egy kis járdarész, mindkét oldalán csuda édes fákkal, amik a járda fölött már teljesen, sűrűn összenőttek), hogy még kocogtam kicsit. Így lett 3 km igazi, reggeli, napindító örömkocogás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése