Délutános, megjegyzéses

Ha úgy vesszük, én megkaptam mindkettőt: az időt is, a helyet is. Egyedül lehetek a gondolataimmal... Nem vágytam erre, mert társas lénynek tartom magam, nekem olyan lételemem az érintés, az ölelés, mint a víz vagy a levegő. De valamiért így történt, tudom, hogy ennek is oka van. Két és fél hét alatt leginkább eddig a túlélésért küzdöttem. Hogy képes legyek lélegezni, hogy tudjak annyit enni, ami a szervezetem alapvető működéséhez elegendő, hogy képes legyek olyan minimális mértékben irányítani a gondolataimat, hogy ne bolonduljak meg, hogy reggel fel tudjak kelni az ágyból, és ne akarjak ott maradni örökre. Vannak dolgok, amik kapásból megváltoztak bennem. Például nem érdekel, ki mit gondol rólam. Eddig "külső kontrollos" embernek tartottam magam, azaz nagyon fontos volt, mit gondolnak, hogyan gondolkodnak rólam mások. Ennek szellemében igyekeztem megfelelni mindenkinek. Nagy hiba volt. Csak ezerszer ellenőrzött ruhában voltam hajlandó kimenni az utcára: tiszta legyen, jó illatú, passzoljon színben, mintában, csinos legyen, ne hangsúlyozza a combom, mert azon ugye van még mit dolgozni. Már kint Knittelfeldben észrevettem, hogy már nem érdekel. Vagyok annyira tiszta és igényes, hogy bárhol, bármikor megfelel az öltözékem. Simán glasszáltam a rövid nadrágomban és egy szál pólóban. És itthon is. Az alkatom pedig tök normális. És folyamatosan teszek azért, hogy jobb legyen. Eddig minden cselekedetemet aszerint ítéltem meg, hogy majd mások hogy fogják értékelni. Hogy tetszik-e majd az olvasóknak, amiket a blogra felteszek; ugye mindenki elégedett lesz, ha sokat mosolygok; az én gondolataimnál fontosabb a többieké, majd meghallgatom őket és segítek, ha kell, majd én minden dolgom egyedül megoldom; ha otthon nem szeretik, ha a hobbimról beszélek, akkor majd magamban gondolkodok csak az edzésről és az étkezésről... Sőt úgy edzettem, hogy a párom munkarendjéhez és bioritmusához alakítottam mindent, nehogy zavarjam, nehogy felébresszem, nehogy akármi. Most döbbentem rá igazán, hogy akkor eddig hol voltam én? Szeretek táncolni. Mikor táncoltam utoljára? Szeretek énekelni. Mikor hallottam a saját hangomat utoljára? Szeretek múzeumba menni. Mikor voltam ezelőtt? Imádok hosszan, sokáig csókolózni. Hol vannak már a maratoni csókcsaták? Egyszerűen bezártam magam Pandora szelencéjébe és a kis dobozt eldugtam a lelkem leghátsó zugába. És még jól le is takargattam, nehogy véletlenül észrevegyem, hogy ott van... Hogy ott vagyok. Hogy élek. Hogy létezem és olyan vagyok, amilyen. És hogy mindezt a világért se kelljen senkinek megmutatni.

Az egyik lecke a történések után adott: el kell fogadnom önmagam olyannak, amilyen vagyok, határozottan állni a világban, elő kell kaparnom az önbizalmam, mert tudom, hogy -mint mindenki- egyedi vagyok, megismételhetetlen, és a rossz tulajdonságaim mellett azért akad jó pár jó is.

És most őszintén: miért kellene, hogy érdekeljen, hogy a Földön élő több milliárd emberből néhánynak mi a véleménye rólam? ;)