Csábítások

 

Óramű pontossággal, de óramű nélkül, fél 6-kor felébredtem. Aztán felkelt a nap is. Kimentem a konyhába, és barack illatot éreztem. BARACKOT! Pedig nincs is a közelben. De szívesen beleharapnék egybe, folyna a leve a karomon, egészen a könyökömig... Nem teszem. Viszont eszembe jutott a sok-sok alkalom, amikor lehetőségem lenne "bűnözni", azaz megenni olyasmit, ami amúgy egészséges és hasznos, de most éppen nem fér bele az étkezésembe.

 

Ha az ember egészséges, ha nincs olyan betegsége, ami speciális étrendet kíván meg, ráadásul nem figyel az alakjára, az életmódjára, könnyen elfogad ezt-azt, belekóstol ebbe-abba.

 

Csábítás akad. Napi szinten.



• Vásárolni megyek, ott illatozik a kornspitz kifli, ami imádok. Az agyam már nagyon keményen ráállt arra, hogy ilyenkor a kisördögöt elnyomva azt mondja: Kösz, nem.

• Szintén a boltban: süti kóstolót tartanak. Megszólít a hölgy: csak menjek, egyek egy falatot. Csorog a nyálam, de csak mosolygok és továbbállok.

• A városban vagyunk, irtó meleg van. M. is ott van velem, vesz egy jégkrémet. Vanília illatot áraszt és csak úgy kacag felém a roppanós fekete csoki bevonat. Kérsz egy falatot? Na, ilyenkor a kisördögöm tapsikol örömében, hogy ennek biztosan nem tudok ellenállni, de már rutinból mondom: Nem.

• Anyu sütit sütött. Édesítőszerrel. Csodaszép sütiköltemény, illatozó gyümölccsel. Csupa szeretettel. Süti. Ezer éve nem ettem. Cukormentes. Megkóstolhatnám éppen, de tudom: akkor nincs megállás és zaba lesz a vége. És ugye van benne finomliszt. Köszi, nem kérek.

 

Aki még sosem diétázott, azaz aki még soha nem tartott egy cél vagy ok miatti speciális étrendet, az sose fogja megérteni, hogy nem ellene mondunk nemet, hanem a saját érdekünkben. Ők nem jártak még a mi cipőnkben, tehát elképzelni sem tudják, milyen nehéz az, hogy nemet kell mondani számunkra kedves dolgokra. Teljes szívemből köszönöm azoknak, akik elfogadnak így, ahogy vagyok. Mert pl. M. legtöbbször már meg sem kérdezi, kérek-e a jégkrémből, kibontja és megeszi. Mert nekem ezzel segít a legtöbbet.

 

Lehet tartani bármilyen diétát/étrendet könnyen úgy, ha nem ez jeleni a középpontot az ember mindennapjaiban. De amikor - pl. nálam a nagymamámnál, vagy Ausztriában, két hétig - minden egyes nap minden egyes étkezésekor jön a Te mit eszel? Miért nem raksz bele cukrot? Most miért így eszed? Miért ezt eszed? Kérsz egy kis csokit? Egyél egy kis rétest! (...), akkor egyetlen dolog marad: erősnek lenni, mosolyogni, és kimondani holt nyugiban, rezzenéstelen arccal a varázsszót: Köszönöm, nem. És ez egy irtózatosan nehéz dolog.