Ötzi sztori 14

 E-tel van egy közös "játékunk". A délutáni pihenő alatt elvileg alszik, és elvileg én is alszom. Amikor le kell mennem a pihenő után (3-kor), jön a szokásos kérdés: Sikerült aludni? Minketten azt válaszoljuk: Igen, kicsit. (Szerintem valahogy így biztosítjuk magunknak a szükséges elvonulást, magánszférát, ha már egyszer bezárva kell töltenünk kettesben ezeket a két heteket. Neki is jó ez így, nekem is.)
Csakhogy én -szinte- mindent hallok itt fent a lakosztályomban, ami lent történik. Még fel sem értem, hallom, hogy E. nyitja az ajtót és már kint is van az udvaron. Beszélget a szomszédokkal, kapirgál a kertben (. . .).

Tegnap is hallottam, hogy egész pihenő alatt kint volt. 3-ra aztán beslisszan, odaül az asztalhoz és úgy tesz, mint aki olyan fél órája elmélyülten olvas. Szokás szerint megkérdeztük egymást, ki hogy aludt, aztán kimentem a postaládához. És tátva maradt a szám. Egy kutya képe vigyorgott rám. Egy kép, ami eddig nem volt ott. Csak lestem egyet, de a láda üres volt, visszamentem hát a házba.

Amikor a délutáni sétára indultunk, mondtam nevetve E-nek, hogy ezeket a kutya feliratokat-képeket kívül szokták elhelyezni, hogy ijesztő erejük még kint érje az éppen betolakodni vágyókat. Cinkosan rámmosolygott, kiléptünk a kapun és a postaláda bedobó nyílására mutatott. oda is ragasztott egy képet.

Komolyan mondom: haláli ez a néni.
Olyan ötletei vannak, hogy ihaj.

Persze: mert délután ugye rendesen kialudta magát . . .